Viktor és Vanda

- Heló, bébi! - kacsint rám Gábor, miközben a pultra könyököl és széles vigyorral tetézi undorító hangnemét.
A gyomrom kifordul már csak a lényétől is, pedig tudom, hogy nem kellene ezt éreznem. Nem akarom nem csípni, mert a nővérem barátja, de ez van.
- Szia, Gabi! Mi újság? - kérdezem nem törődöm módon odavetve neki a szavakat és közben kiveszek a hűtőből egy doboz narancslevet.
- Semmi. Épp azon agyaltam, hogy mennyire hasonlítotok egymásra te meg Dius. Ugyanolyan dögös vagy, mint ő - nyelve feltűnő módon szalad végig felső fogsorán és nem tudom, mire vélni ezt a mozzanatot.
Utálom, hogy Diusnak szólítja a nővéremet, mert rajta kívül senki sem teszi azt. Már csak az hiányozna, hogy engem meg Vandusnak becézzen és akkor tényleg betelne a pohár. Nem akarom ezt a srácot a családom közelében látni. Felrobbanok a dühtől már akkor, ha csak rám néz. Mikor lettem én ilyen utálatos?
- Hát... öhm, kösz - kiöntök egy pohár narancslevet, aztán visszateszem a dobozt a hűtőbe - Nem kéne most vele lenned? - érdeklődöm és gyorsan próbálom felhörpinteni az összes narancslevet, hogy aztán elmehessek végre a közeléből.
- Azt mondta mindjárt jön. Megvárom itt lent - von vállat és a háta mögé pillant.
Megköszörülöm a torkomat, a poharat a mosogatóba helyezem, aztán a folyosón álló kalaptartóhoz lépek, hogy onnan levegyek egy fekete szövetkabátot és végül felkapjam a cipőmet.
- Hova mész? Azt hittem, tudunk majd dumálni még egy kicsit - húzza el a mondatot, mint valami durcás kisgyerek. Ugye, nem gondolja komolyan?
- Szerintem ez magánügy. Jó szórakozást nektek! Bármit is csináltok... - vágok egy fintort, amint hátat fordítok neki, aztán megragadom az ajtókilincset és már ott sem vagyok.

Kicsit fázok most és már nem is igazán vagyok éhes. A McDonald's jó hely, kiskoromban imádtam apuval itt ebédelni, de ahogy felnőttem, egyre kevesebbet látogattam el ide. Most, hogy újra itt állok és nézem a villódzó feliratot, előtörnek bennem a régi emlékek és akaratlanul is besétálok a hamburgerek világába.
Orromat sültkrumpli illata csapja meg, hasam hangosan megkordul, én pedig áhítattal kezdem el szemlélni az árlistát. Való igaz, az árak felmentek az elmúlt hét évben, de ettől függetlenül nem fogom elszalasztani a vásárlást. Inkább vagyok itt egyedül és eszegetek hamburgert, mintsem otthon hallgassam Gábor idióta dumáját, amivel nyilván be akar vágódni nálam és a családomnál. Szerintem nem tudja, hogy ez sosem fog neki sikerülni.

A pulthoz sétálok és vonakodva pillantok végig a srácon, aki már az előttem lévő vásárlókat ki is szolgálta. Helyesnek mondható: szőke, kék szemű egyén, akinek olyan selymes az arca, akár a babapopsi. Ritka az ilyen, a legtöbb fiú biztosan irigyli, bár az is biztos, hogy olyan zavarba ejtően szexi borostája sem lesz egyhamar. Imádom, mikor Noelnek borostás az arca, azt viszont sajnálom, hogy szinte sosem hagyja meg. Állítása szerint nem néz ki jól, és folyton attól tart, hogy engem szúrni fog. Amíg nem próbáljuk ki, addig nem fogjuk tudni... nem így tartja a mondás? Mindegy, végül is fölösleges lenne ilyen vagy ehhez hasonló dolgon összekapni a másikkal, mikor így is van elég problémánk, kezdve a nemi életünkkel, ami bátran mondhatom, hogy nincs is. Nem tehetek róla, egyszerűen képtelen vagyok még bárkinek odaadni magam...
- Szia! Két sajtburgert szeretnék és egy kis adag krumplit - adom le rendelésemet és nem tudom megállni, hogy ne nézzek bele azokba a vakítóan kék íriszekbe.
- 870 Ft lesz - mondja ki a végösszeget és hallom, ahogy a gép zörögve nyomtatja ki a blokkot. Átnyújtom neki a pénzt - Itt fogyasztod? - kérdezi még és közben már készíti is össze a hamburgereket a krumplival.
- Igen - felelem, bár nem vagyok benne biztos, hogy jó ötlet maradnom. Utálok egymagamban ebédelni, mellesleg, ahogy elnézem, már nincs is sehol hely. Már megint előbb járt a szám, mint az eszem.
Hamar megkapom a rendelésemet, így a tálcával a kezemben indulok el, de hamar feladom a keresgélést, hiszen az összes asztal be van telve. Magamban Gábort átkozom, mert ha nincs nálunk, akkor eszembe sem jut eljönni hazulról. Tudom, nem nekem kellene elhagyni a házat, de egyszerűen nincs pofám elküldeni... Mégis csak Dia barátja és tolerálnom kell, ahogy ő tolerálja Noelt. Bár hozzátenném, hogy Noel sokkal elviselhetőbb egyén, mint Gábor. Gábor egy vadbarom a barátomhoz képest, de természetesen ez csak az én meglátásom.
Sóhajtva veszem az irányt az egyik asztalhoz, ahova csak félve lépek oda. Ezt leszámítva, mindenhol olyan emberek ülnek, akik vagy öregek, vagy jóval idősebbek nálam. Kétlem, hogy élveznénk egymás társaságát, persze eszemben sincs megítélni őket külső alapján.
- Szia! Leülhetek melléd? - kérdezem és még halványan el is mosolyodok, hátha barátságosabbnak tűnök - Nincs már szabad hely - teszem hozzá gyorsan, hogy annak okát is eláruljam, miért is zavarom meg nyugalmát.

Nem tudom, mi van ma velem. Tisztában vagyok vele, hogy képtelen vagyok ismeretlenek társaságában enni, pláne, ha még néznek is, erre leülök egy vadidegen mellé, aki ráadásképp még kissé ijesztő is. Nem állítom, hogy huligán, vagy olyan fiú, akitől apám minden erejével távol akarna tartani, de a külseje kétség kívül ezt sugallja. Meglepő lenne, ha a természete egy az általam elképzelt jellem ellentétét mutatná be. Mindig is kíváncsi voltam, milyenek lehetnek az ilyen emberek. Az olyanok, akik ki akarnak tűnni a tömegből - akár öltözködésükkel vagy szokásukkal -, mert valamilyen kiváltó oka nyilván van. Mint Pinknek. Szerintem Pink sem önszántából lett ilyen csodabogár, hanem nyilván a gyerekkorában történt valami, minek köszönhetően ma már előszeretettel lázad mind klipjeiben, mind a valóéletben. Természetesen, most, hogy már gyereke van, kicsit visszavett, de a zenéi még mindig ütősek és vadak, igazak. Épp ez az oka annak, hogy szeretnék rá hasonlítani. A példaképem, ha úgy tetszik, bár kizárólag belsőt illetően. A stílusommal semmi bajom, nem akarok változtatni rajta.
Miután a srác bólint, leülök mellé és óvatosan teszem le a tálcát, mintha még zajt keltenem sem szabadna. Alsó ajkamat rágcsálva bontom ki a hamburgert és azonnal harapok is belőle, nehogy túlzásba vigyem az ajakrágcsálást. Regina mindig kiborul, ha meglátja. Rossz szokásnak találja és nekem muszáj újra meg újra elmagyaráznom, hogy erről nem tehetek, az idegesség miatt van.
Rá gondolok. Már megint eszembe jut ő és az, hogy valami nem stimmel velem. Az ember nem kezd el csak úgy ábrándozni a barátnőjéről, pláne ha mindketten lányok vagytok! Félrecsúszott valami az utóbbi hónapokban... valami, amit helyre kell tennem, különben felforgatom a saját életemet és az övét is. Nem akarok minden baj forrása lenni.
- Ne haragudj, ha kicsit személyes a kérdés, de... véletlenül nem a 12.a-ba jársz? - érdeklődöm és nem is értem, mire fel ez a hirtelen megnyilvánulásom.
Most ugrott csak be, hogy én láttam már ezt a srácot, mikor elmentem a Szent Johannába. Nem sűrűn járok abba az iskolába, mert köztudott, hogy a Bajzások nem szívlelik őket túlzottan és nekem akármennyire is közömbösek az ott tanuló diákok, ők mindig rossz szemmel néznek rám. Ez pedig nagyon zavar. A múltkor, mikor ott jártam láttam ezt a srácot, történetesen Noelék osztályában. Ha nem lenne ilyen jellegzetes stílusa, biztos elfelejtettem volna, de így... Csodálkozom, hogy nem ugrott be azonnal, mikor megláttam. Mindegy, jobb későn, mint soha. Remélem, nem harapja le a fejemet azért, mert rákérdeztem.

Mosoly fakad arcomon, mikor közli, hogy de bizony 12.a-s, ezáltal éppenséggel ő az a személy, akinek tippeltem. Nem tudom, miért olyan fontos most számomra, hogy biztos legyek igazamban, mert sosem szerettem mások dolgával és életével foglalkozni. Ma azonban úgy tűnik, szeretem többszörösen is meglepni magamat.
Végigpillantok fekete, égnek meredő tincsein, furcsán higgadt vonásain és sötét öltözékén, ami egyáltalán nem arra utal, hogy egy barátságos személlyel van dolgom. A barátnőim nagy része már biztos azon pánikolna, hogy a fiú a következő pillanatban előránt egy kést és egyenest a mellkasomba döfi azt... én viszont még csak nem is akarok elhúzódni, a félelmem csökken, ami csak pillanatnyinak bizonyult. Sokkal inkább vonz és kíváncsiságra késztet, hogy ilyen feltűnő jelenség.
- Nem tudom... vagyis, nem voltam benne biztos - kezdek bele és a krumplikat kezdem piszkálni, míg nem kiválasztok egyet és megeszem azt - A barátom az osztálytársad, ha minden igaz. Horváth Noel, nem tudom mennyire vagytok jóban - nagyot nyelek, mikor szóba hozom Noelt.
Nem vagyok biztos benne, hogy ő az az ember, akivel ez a srác jóban lenne és akivel könnyen szót értenének egymással. Noel... Noel nem szereti a furcsaságokat és a nem hétköznapi dolgokat. Van, hogy piszkálja a kevésbé népszerűeket, de semmiképp sem alázza porig őket... tudtommal. Ez az egyetlen dolog, amiért bánom, hogy nem ugyanabba a suliba járunk: nem tudom, milyen kapcsolatban áll ott a többi diákkal és hogy mennyire viselkedik ott úgy, ahogy velem.
Human Viktor. Nem hallottam még a nevét, biztos, hogy nem tartozik Noel barátai közé, amit sajnálok, mert ha már képes volt ilyen nyíltan bemutatkozni, akkor biztos nem lehet olyan rossz ember. Ugye, nem az? Vagy csak én vagyok túl naiv, én ringatom mindig magam tévhitekben. Utálom, hogy könnyen megbízok az emberekben, de sajna ez kinőhetetlen rossz szokás.
- Bocsánat... ezzel kellett volna kezdenem. Latzkovits Vanda - ejtem nemes egyszerűséggel nevemet, amit egy könnyed kézfogással kísérek - A Bajza Józsefben tanulok. Gondolom, hallottál már egyet s mást róla - vonok vállat és kezemet visszaeresztem ölembe.
Már meg sem merek igazán szólalni, hiszen nem tudom, mi nála tabu téma és mi nem. Elcsendesedve harapok a hamburgerembe és próbálom csillapítani éhségemet.

Halvány reménysugár jelenik meg, mikor azt mondja, hogy ismeri Noelt. Szeretném, ha azt mondaná, hogy egy nagyon jó ember és hogy ő az egyetlen, aki nem cikizi a külseje miatt, aki nem bánik vele rosszul és aki talán még a barátja is. Mindig volt egy elképzelésem a barátomról és általában mindig az, hogy jó fej és szeretik a suliban. Nem hittem, hogy csupán a népszerű körökben mozog, bíztam kedvességében és segítőkészségében. Az meg aztán végképp hihetetlennek bizonyult számomra, hogy megcsaljon vagy akárcsak más lányokkal flörtöljön. "Noel nem olyan!" A két kezemen nem tudom megszámolni, hányszor mondtam ezt Diának.
Noel a múltkor persze kijelentette, hogy szerencsésnek érezhetem magam, amiért nem csalt még meg. Illetve, így nyíltan nem mondta ki, de utalt rá azzal, hogy közölte, más srác másfél év után már réges-régen megcsalta volna a barátnőjét. Nem vagyok ebben olyan biztos, mert ha egy fiú szereti a lányt, akkor miért tenné? Naiv vagyok tudom és sokat képzelek bele egy kapcsolatba... de akkor sem gondolom, hogy a szex az alapja mindennek. Ha szeret, akkor tud várni... pláne ha megéri!
- Ugyanolyan? Mármint... nem jó? - érdeklődöm és akaratlanul is előrébb hajolok és halkabbra váltok, mintha ez olyan nagy titok lenne - Bunkó veled, ugye? - jelentem ki azt, amit a szívem mélyén már a beszélgetés elején is sejtettem.
Nagyot nyelek, mikor erről az ellenségeskedésről esik szó a sulik közt. Sosem értettem, mire jó... én személy szerint nem utálom a Johannásokat, mert vannak egész kedves emberek is, élén a barátommal - akit ezidáig jó embernek hittem, de talán most fény derül minden piszkos kis titkára. Nem ebből a célból vagyok most itt, nem akarom faggatni Viktort. Ha nem szeretne beszélni, hát nem kell, de örülnék neki, ha megmondaná az igazat és nem védené úgy, hogy Noel meg sem érdemli.
- A tévhit áll, de nekem semmi bajom veletek. Nem is érdekel, hogy mit csináltok... Az viszont biztos, hogy alaptalanul gyűlöltök minket - vonok vállat kicsit sértődötten, főleg mert ő ezen jót vigyorog. Véleményem szerint ez annyira nem is vicces.
Nézem, ahogy előveszi zsebéből a cigit, közben én bekapom az utolsó falat hamburgert is. Még van egy, ráadásul a krumplimból sem sok fogyott. Fantasztikus! Most dobhatom ki a kukába, ugyanis egy falattal sem tudok többet magamba tömni.
- Nem, köszi. Nem cigizek. És neked sem kellene, mert ezzel nem csak magadnak ártasz, hanem a környezetednek is - bökök ujjammal a cigire. Legszívesebben visszaszívnám, amit mondtam, mert nem állt szándékomban kioktatni... most már mindegy - Kéred? Én már nem tudok többet enni - pillantok a tálcámra, aztán újra rá, hogy vegye a célzást. Örülnék, ha nem landolna az ebédem ma a kukában.

Különös megnyugvás tölt el, hogy végül is nem lett igazam és nem bunkó Viktorral. Örülök, hogy van esély arra, hogy olyan legyen, mint amilyennek elképzeltem vagy amilyennek eddig gondoltam. Tudtam a lelkem mélyén, hogy Noel jó ember és hogy sosem tenne olyat másokkal, ami neki sem esne jól. Viktort nem piszkálja és nekem ez már épp elég bizonyíték az emberségére, mivel ez a fiú bizony célpont lehet a gimnáziumban. Noel pedig nem él a kitaszítottságával... már ha van neki olyan és tényleg nem kedvelik, ahogy az a fejemben kirajzolódott.
- Örülök, hogy ezt mondod, megnyugodtam - sóhajtok egyet és fülem mögé simítok egy sötétbarna tincset - Az meg már tényleg nem a te dolgod, hogy másokkal hogy bánik, és ezt nem is kértem számon rajtad - vonok vállat egyszerűen, kissé közömbösen, aztán felfektetem karjaimat az asztallapra.
Elteszi a cigit, így elmosolyodom. Örülök, hogy nem okoz számára nagy problémát a dohányzás mellőzése ebben az egy órában vagy még annyiban sem, amíg beszélgetünk. Megjegyezném, hogy egyre szimpatikusabbá válik, bár ennek mindig az a vége, hogy hatalmasat csalódok az emberben. Nem szabadna kitárulkoznom, bíznom és reménykednem... a pofára esés túl gyakori az életemben.
- Úgy hallottad? - harapok alsó ajkamra zavaromban, bár a hízástól nekem sosem kellett igazán félnem - Nem hiszem, hogy lenne valóságalapja, mert én meg úgy hallottam, hogy éppenséggel étvágycsökkentő hatása van. A nagybácsikám azért szokott rá a cigire, hogy lefogyjon. Végül is, sikerült neki leadnia tíz kilót - magyarázom bőszen és már megint a számat harapdálom.
Elképzelem, ahogy Regina itt ül előttem, kezével állam alá nyúl és figyelmeztet, hogy hagyjam abba ezt a borzasztó szokást, mert megint véresre harapdálom az ajkaimat. Arra nem is gondol, hogy miatta vagyok ilyen ideges, mert folyton azon vesződöm, elmondjam-e neki, hogy szeretem vagy se. Nem akarok csalódni... nem akarom elveszíteni a legjobb barátnőmet. Túlságosan fontos számomra.
Közelebb tolom hozzá a tálcámat és bátorítóan bólintok, hogy vegye csak el, mert nekem már nem kell. Mosolyogva nézem, ahogy jóízűen falatozni kezd. Aranyos.
- Végre valaki! - forgatom szemeimet - Mindenki utálkozik, pedig szerintem nem tett keresztbe egyik suli sem a másiknak. Az egy dolog, hogy a két legjobb intézmény a környéken... de az egészséges versengés és a gyűlölködés között van különbség. - kicsit bosszant a dolog, de annyira nem, hogy felpaprikázzam magam miatta, így inkább félrepillantok, hogy szétnézzek az üzletben. Egyre kevesebben vannak, már asztalok is ürültek meg itt-ott.

Remélem nem néz most hülyének, azt pedig főleg remélem, hogy nem tart olyan lánynak, aki imádja felvilágosítani az embereket saját igazáról. Nem vagyok ilyen, ez a cigis dolog csak úgy kicsúszott a számon, mert a legtöbbször előbb jár a szám, mint ahogy gondolkozom. Nagyot sóhajtok, kicsit csalódott vagyok, mert nem tudom, mit gondolhat rólam.
Mióta csak az eszemet tudom, számít, hogy ki hogyan vélekedik rólam. Nem szeretem, ha utálnak az emberek és ezért folyamatosan meg akarok felelni mindenkinek. A legrosszabb az egészben, hogy BÁRKINEK. Lehet az egy ismeretlen, akivel életemben először találkoztam, vagy akár a saját anyám, akit tizenhét éve ismerek. Nem egy jó tulajdonság... csupa rossz szokással vagyok felszerelkezve, de ez van. Sosem fogok tudni változtatni rajtuk.
- Nem felvilágosításnak szántam - csóválom a fejemet, de nem nézek a szemébe, mert nem merek - Egyébként meg nincs mit - teszem hozzá halkan és remélem, nem hallja meg, mert így visszagondolva, jobb lett volna magamban tartani.
Örömmel látom, hogy befejezte az étkezést és elpusztította az összes hamburgert, beleértve az enyémet is. Szerencsém, hogy idejöttem és Viktor megette a kajámat, mert tényleg sajnáltam volna kidobni. Kiskoromban nem egyszer fordult meg a fejemben, hogy feladom postára a maradék tésztát, amit anya főzött és elküldöm a szegény éhező etióp kisgyerekeknek, de a szüleim elmagyarázták, hogy a csomag sosem érkezne meg, ilyet sajnos nem tehetünk. Sajnáltam szegényeket, egész héten szomorú voltam.
- Mi? Egyáltalán nem untatsz - rázom meg a fejemet hitetlenül és közben összehajtom a használt szalvétát magam előtt - De azt hiszem, tényleg jó lenne mennem, mert csak kényszerből jöttem ide. Gondolom, anyáék már hazaértek és nem fognak örülni, hogy eljöttem otthonról - sóhajtok és rossz belegondolni, hogy apa kiakad, mikor meglátja az üres házat. Nyilván Dia sem maradt otthon Gabival, hanem elmentek valahova.
Szétnézek, hogy nem-e kint hagytam a holmimat az asztalon, de úgy tűnik, mindenem megvan beleértve a telefonomat, a pénztárcámat és a kulcsomat is. Szerencsére, már az elején kifizettem, amit rendeltem, szóval ezzel sem kell vesződnöm.
- Örülök, hogy válthattunk pár szót... és hogy megismerhettelek - jegyzem meg őszintén - Lesz még alkalmunk találkozni? Mert... az jó lenne - megint csak lesütöm szemeimet és közben az jár a fejemben, hogy valamiféle kedvező választ kapjak. Tényleg szimpatikus Viktor. Tényleg örülnék, ha még párszor összefuthatnánk.

Nem lehet könnyű egy ilyen fiúnak elnyerni a tetszését és nem azért, mert annyira különbözőek vagyunk, hanem mert amennyire megismertem, elég nehéz eset lehet. Olyan, akin jókat mosolyog az ember, de akit nagyon nehéz boldoggá tenni. Ha valóban így van és jól gondolom, akkor szíves örömest megpróbálnám felvidítani rosszabb napjain és megmutatni neki azt, ahogy én látom a világot. Nyilván nem lenne egyszerű feladat mindezt véghez vinni, de szeretem a kihívásokat. Ezt a tulajdonságomat anyától örököltem.
- Veled is nagyon jó volt beszélgetni... nem gondoltam volna, hogy valaha váltunk majd akárcsak pár szót is - mondom, de rögtön meg is bánom, hogy ilyen bőven fejtettem ki a dolgot. Elég lett volna csak közölni, hogy részemről a szerencse.
Sosem volt semmi problémám a gyaloglással, így ha a város másik végében laknék, akkor sem okozna gondot, hogy a két lábamon vágjak neki az útnak villamos hiányában. Viszont emiatt most nem kell aggódnom, mert csak pár sarokkal lakok fentebb, nem akarok fölöslegesen pénzt költeni, még ha megtehetem is. Csak anya olyan, aki szereti azt is megvenni, amire nincs szükségünk, de legalább nem olyan nő, hogy csak magára költekezik és hetente ötször jár kozmetikushoz. Csak olyasmit vásárol, amire az egész családnak szüksége van - illetve, amire szerinte szükségünk van. Mert valójában megvagyunk mindig anélkül is, amit éppen hazahoz.
- Gyalog megyek - közlöm és közben magamra veszem kabátomat, majd nyakam köré tekerem szürke sálamat - Itt lakok nem messze, úgyhogy a közeli üzletekhez nem szokásom kocsival vagy metróval járni - vonok vállat, remélem ezzel nem lettem sem nagyobb, sem kisebb a szemében.
Megvárom, míg kifizeti a saját ebédjét, közvetlenül azután, hogy felöltözik, végül visszajön hozzám és a telefonszámomat kéri. Nagyot nyelek, kicsit el is pirulok, bár teljesen fölöslegesen, mivel nem látok semmi hátsószándékot a dologban. Egyszerűen csak rég kérte már el fiú a számomat, főleg mert mindenki tudja, hogy Noel a barátom... szórakozóhelyekre pedig nem járok egyedül, csakis a barátom társaságában, aki jelen pillanatban nem kíváncsi rám és nem is tudom egyáltalán, hogy mi van velünk. Beszélnünk kellene, sürgősen.
- Nem veszem annak - veszek elő egy tollat válltáskámból egy cetlivel együtt, amire gyorsan felfirkantom a számomat - Parancsolj! Remélem, nem fölöslegesen adtam meg - mosolyodok el, ezzel arra célozva, hogy remélem, tényleg hívni fog és nem csak dísznek kérte el a számomat.
Miután kiérünk a McDonald's parkolójába, beszippantom a jeges levegőt, hagyom, hogy arcomra apró hópihék szálljanak.
- Akkor majd beszélünk! Szia, Viktor! További szép napot! - intek kicsit esetlenül, alig egy méterről, majd lassan elindulok abba az irányba, amerre lakok.

Azon gondolkozom, hogy mit csináljak, miután hazaértem. Talán meg kellene írnom a spanyol házimat, mert még csak a fele van kész. Imádom a spanyol nyelvet, ezáltal nagyon szívesen tanulom. Ritka az olyan alkalom, mikor rossz kedvűen ülök le a könyvek elé vagy hogy nyűgnek tekintem belőle a tanulást. A tanárom szintén egy kedves, aranyos nő, szóval nincs okom panaszra. Szerencsére jól is megy... ha minden igaz, év végén középfokút teszek belőle, addig viszont bele kell húznom. Nem szeretném fölöslegesen kidobni rá a pénzt, na meg szégyellném is magam, ha nem jönne össze, elvégre anyáék még magán tanárt is fizetnek nekem! A kedvemért. Buta lennék nem élni a lehetőséggel.
Viktor utánam kiált, tulajdonképp erre kapom fel a fejemet és össze is rezzenek, mikor karomért nyúl. A szívem nagyon gyors ütemet diktál, szinte a torkomban dobog. Minden porcikám remegni kezd, de akaratlanul is elmosolyogom. Megnyugodott öröm lesz úrrá rajtam, hogy ismét itt van, ismét élvezhetem társaságát. Csak most veszem észre, mennyire mások ő és Noel. Tűz és víz, bár Viktor életébe még nincs olyan bejárásom, mint a barátoméba. Talán - de csak talán - csalódnék benne vagy olyan dolgokra derülne fény, amikről nem szeretnék tudni. Rejtélyes. Szeretem a rejtélyeket.
- Egyáltalán nem bánom - mosolygok még mindig, közben kezét nézem, amit óvatosan visszahúz most, elengedve karomat. Zsebre teszem kezeimet, mert csípi őket a hideg - De nem kell sietned haza? Vagy a metróhoz? Nem szeretném, ha miattam bajba kerülnél - húzom el csalódottan a számat, aztán cipőm orrát kezdem el fixírozni, nehogy zavarba jöjjek a forró, csokoládébarna íriszek láttán.
Bólintok, jelezvén, hogy részemről nincs akadálya az indulásnak, így teszek egy lépést, majd ha ő is jön, akkor már együtt sétálhatunk a házunk felé, ami körülbelül öt percre van innen. Az idő kezd hűvösre fordulni, zavar, hogy nem tudom hány óra.
- Szeretsz a Szent Johannába járni? Úgy értem... nem bándtad meg, hogy odamentél? - teszem fel első kérdésemet, ami valamelyest eltér Noeltől. Gondolom, mennyire idegesíthette, hogy róla kellett diskurálnunk, ezért szeretném most befejezni. Nem jó téma a barátom, erre valahogy rájöttem az idők folyamán, mivel sem Regina, sem Dia nem rajong túlzottan érte.

Hülyén érzem magam egy kicsit. Gondolom, aki az iskolában lázad, az otthon is, szóval biztos nem érdekli, hogy a szülei mit szólnak ahhoz, ha késik. Bezzeg az én szüleim! Kiakadnának, ha kilenc után érnék haza, kivéve, ha előtte nem jelentettem be és nem kaptam rá engedélyt. Mert ha igen, akkor semmi probléma, mehetek amerre csak szeretnék. Noellel sem egyszer mentem már el bulizni, nélküle viszont még soha. Nem azért, mert ő vagy a szüleim megtiltották volna, hogy egyedül vágjak neki az éjszakának, hanem mert nem akartam úgy elmenni sehova. Szeretek szórakozni, a barátnőimmel is, de... mostanában attól is féltem, hogy részegen olyat teszek, amit később megbánnék. Hogy talán részegen elmondok mindent Reginának és ezzel a legkisebb esélyeimet is elbaltázom. Nem akarom, hogy ez történjen, inkább ülök otthon vagy megyek Noel oldalán a partikra.
- Oké. Csak biztos akartam benne lenni, mert igazából sejtettem, hogy nem érdekel túlságosan - mondom, kicsit bővebben kifejtve már megint gondolatomat. Meg kell tanulnom csendesebbnek lenni, vagy egyszerűen szűrni mondandóm nagy részét a haszon és a fölösleg alapján.
Én személy szerint még senkitől sem hallottam, hogy a Szent Johanna egy rossz suli lenne. Ami azt illeti, először nem tudtam eldönteni, hogy a Bajzába vagy a Johannába menjek, mert mindkettő erős iskola tudtommal, mindkét helyre szívesen jártam volna és járnék is a mai napig. Viszont nem bántam meg, hogy választásom a Bajzára esett. Szeretek ebbe az iskolába járni és nem változtatnék a döntésemen semmi pénzért. Annak fejében sem, hogy Noel a másik iskola tanulója. Nem kell nekünk sülve-főve együtt lennünk, az csak tönkretenné a kapcsolatunkat!
- Van aki rossznak állítja be? - vonom fel szemöldökömet, de közben kitartóan lépdelek tovább.
Mikor mellém lép és kicsit közelebb hajol, hogy a fülembe súghassa mondandóját, libabőr fut végig hátamon. Furcsa hatással van rám, de nem tudom eldönteni, hogy kellemesen vagy kellemetlenül furcsa módon. Ezen még gondolkoznom kell, addig is próbálom nem engedni, hogy bármiféle hatást is kiváltsanak belőlem a szavai vagy a tettei.
- Örülök, hogy legalább te tudod. Nekem nem igazán beszél a sulitokról - vonok vállat.
Nem értem, miért hozta fel újra Noelt témának. Direkt azért kérdeztem az iskoláról, mert nem akartam, hogy kellemetlenül érezze magát a barátom miatt, azaz hogy róla csevegünk, de ha ő hozta fel, hát kár lenne a bűntudatnak. Nagyot nyelek, felé pislantok.
- Az unokatestvérével jött át a Bajzába, mert valami szórólapot osztogattak. Iskolák közti verseny... nem tudom már, pontosan milyen. Én óráról siettem és véletlenül fellöktem... nagyon ciki volt - mesélem és közben egy barna tincset a fülem mögé tűrök. Mosolygok az emléket látván magam előtt - Beszélgetni kezdtünk, ő meg folyamatosan bókolt nekem. Aztán elkérte a számomat, én pedig megadtam. Innen meg már minden magától értetődő... első randi és egyebek. Semmi különös nincs benne. Azt mondta, első látásra belém szeretett, de... sosem hittem el ezt igazán. Csak jó néha ebben a hitben ringatni magam - vonok vállat, majd ránézek.
Annyira furcsa, hogy ezt épp Viktorral beszélem meg, bár nem tudom, pontosan miért. Talán mert Noel iskolatársa és mert nem ismerjük túlzottan még egymást. Tennünk kell ugyan érte, de lehet, hogy jobb lett volna először valami általánosabb témával kezdeni.
- És neked? Van valakid? Mármint... ne vedd személyeskedésnek! Csak kíváncsi vagyok - elkapom pillantásomat, cipőm orrát kezdem el tanulmányozni s közben elérünk az utolsó sarokhoz, azaz nem sokára már a házunkhoz.

Ajkamra harapok, hogy elrejtsem mosolyomat, amit az fakaszt ki, hogy megtudom, még sosem volt barátnője. Köztük talán ez ciki lenne... vagy nem is tudom. Noel biztosan nevetne rajta, én viszont aranyosnak találom, ha valaki még ennyi idő után sem bonyolódik kapcsolatba csak azért, hogy legyen valakije. Még nem találta meg azt a lányt, akit keres... érthető és teljesen korrekt érv. Nagyot nőtt a szememben, főleg, hogy ilyen nyíltan bevallotta és még csak nem is szégyenkezett vagy szabadkozott miatta. Van valami Viktorban, ami a többi fiúban nincs és nem is lesz soha.
- Nem is feltételeztem, hogy ne lett volna alkalmad elcsavarni egy lány fejét - rázom meg fejemet, hogy hitelesítsem, nem hazudok és tényleg meg sem fordult a fejemben.
Bele sem gondoltam, hogy mit fog szólni ahhoz, amit elmeséltem. A fiúk számára - de még Regina és Dia számára is - hihetetlen a történetünk, merthogy túl szép és túl jó benne minden. Noel e köré vont valami cukormázat, amitől tökéletesnek tűnik a találkozásunk, de valójában korántsem volt az. Már hogy lehetne, mikor sietségemben letaroltam?!
Meglep, mikor Viktor hirtelen ötlettől vezérelve elém lép és nem hagy tovább menni. A szívem megint a torkomban dobog, főleg mert nem számítottam rá, így léptem volna tovább és a vártnál közelebb vagyok most hozzá. Teszek hátra egy tétova lépést, miközben nagyot nyelek és azokba az észveszejtő, mogyoróbarna szemekbe nézek.
- Ho... Hogy-hogy nem az, akinek mondja magát? - kérdezem megrettenve kicsit, belegondolva a válaszba.
Beszélni kezd, én pedig ajka mozgását figyelem. A szavak, amik lehömpölyögnek róla félelmetesnek tűnnek és betemetnek engem. Olyasmit mond, ami nem lehet igaz. Tudom, hogy Noel nem ilyen. Nem bántana engem. Nem alázna meg. Nem csalna meg! Ő maga mondta, hogy már megtette volna, ha a többi srácra hasonlítana... Nem hazudna nekem. Szeret. Hűséges. Nem olyan, amilyennek Viktor beállítja.
- Hagyd abba... - súgom csak és már nem tudok a szemébe nézni. Sírni akarok, megint, mint a múltkor, mikor Noel az iskolához hívott, közben pedig bent sem volt aznap.
Remegni kezdek. Reszketek. Azt akarom, hogy a barátom itt legyen és mondjon ellent Viktor szavainak. Nem akarom ezt végighallgatni és nem akarok olyasmire gondolni, ami biztosan nem igaz. Többen is próbálták már tönkretenni a kapcsolatunkat, puszta féltékenységből. Sosem hagytam és most sem fogom. Miért csinálja ezt Viktor? Miért kell mindenkinek szétzúznia a szép dolgokat?
Mély levegőt veszek. A tömbház, minek egyik hatalmas lakásában élünk, most fölénk tornyosul. Úgy érzem, az lenne a legjobb, ha ebben a pillanatban rám dőlne és agyon nyomna. Igen, ezt akarom.
Átölel, kellemesen édeskés illat vegyül a dohányfüst fojtogató szagával és ez a kettő olyan egyveleget alkot, ami Viktor különleges illatává alakul át. Jellegzetes, könnyen felismerhető és megkülönböztethető.
- Engedj el! - mellkasánál fogva tolom el magamtól. Haragszom, de a csalódottságom most felülkerekedik rajta - Ne-nem hiszem el, hogy ezt mondtad... - kézfejemmel letörlök egy kósza könnycseppet az arcomról.
Nem bírok tovább vele lenni vagy a szemébe nézni. Nem bírom elviselni ezt a kellemesen füstös illatot, sem az óvatos szavakat. Bátran kijelenthetem, hogy kiakadtam. Hátat fordítok hát Viktornak és szó nélkül nyitok be a lépcsőházba. Felrohanok a lépcsőkön, figyelek közben, nehogy hasra essek, majd az ajtónkhoz érve benyitok. Dia tehát itthon van. Hogy elkerüljem a fölösleges kérdéseket, a szobámba veszem az irányt cipőstül, végül az ágyra vetem magam és magzatpózba gömbölyödve engedem szabadjára könnyeimet.