Ada & Tamás :: Park és környéke

Nincs szó leírni e szenvedést Az életet érteni egy élet is kevés!

Nem akarok semmit se csinálni, csak szimplán feküdni ezen a megátalkodott kanapén, kezemben a hörcsöggel, akit szívből utálok és bámulni a plafont, ahogy azt már fél órája teszem. A kávéfőző sípolni kezd, hallom, ahogy Angéla leemeli a tűzről, majd egy bögrét vesz le a polcról. Minden olyan furcsán természetesnek tűnik most, pedig már akkor megváltoztak a dolgok, mikor vér szerinti anyám lepasszolt nekik. Mondhatnám, hogy boldog vagyok, de akkor hazudnék. Inkább elhitetem velük, hogy gond egy szál se és élem az életem, bejárok az egyetemre, mintsem megkeserítsem az életüket azért, mert az enyémet is megkeserítette egy nő, akinek nem volt bátorsága felnevelni. Talán attól félt, hogy nem lenne jó anya vagy attól, hogy minden más lenne egy gyerekkel az életében... Nem tudom, mi volt vele a helyzet, de egyik sem kifogás, nem tudna olyat mondani, amivel megsajnálnám vagy megbocsájtanék. Egy ócska rib*nc lehetett, ehhez kétség sem fér.
Két órája van már annak, hogy felhívtam Adát annak reményében, hogy találkozhatunk. Hiányzik, igazából mindig hiányzik, de szerencsére a tanulás lefoglal annyira, hogy néha ki tudjam űzni őt a fejemből. Nem sokaknak beszéltem még Adáról, mert sokszor nem tudom, mi van velünk. Vagyis, pontosan tudom, hogy mi van velünk, mert szeretem és ha minden igaz, ő is szeret, de zavar a korkülönbség. Öt év. Öt év túl sok nekem... Eddig nem zavart, de most már egyre jobban kezd. Pontosan nem tudnám megmondani, minek nevezzem azt a valamit, ami folyamatosan égető gondolatként tör rám. Furcsaság. Nevezzük furcsaságnak!
- Ki fogod nyírni. - mondja valaki, én meg ijedtemben összerezzenek. Csak Márk áll az ajtóban és figyel, mintha várna valamire.
A hörcsögre nézek, akit a kelleténél jobban szorongatok. Gyorsan engedek a szorításon és felülök a kanapén.
- Bocs. Vedd el, légyszi'! - mondom és felé nyújtom, mire ő idesétál hozzám és kiveszi a kezemből.
- Anya tud róla, hogy elmész itthonról? Ki fog akadni. - magyarázza és levágja magát a kanapéra.
Fogalmam sincs, honnan találja ki mindig, hogy mire készülök, de tuti valami zsenipalánta a gyerek. Ilyenkor érzem igazán, hogy kilógok a sorból. Cseppet sem hasonlítok Kovácsékra.
- Már tudja, szóval csigavér! - rázom meg fejemet, mert utálom, mikor ilyenkor kárörvendőn közöl velem dolgokat. - Majd jövök, oké? Etesd meg az egeredet, mert tényleg megdöglik! - figyelmeztetem a hörcsög felé biccentve, aztán cipőt húzok és kisétálok a házból, anélkül, hogy szólnék távozásomról Angélának.
Összedörzsölöm kezeimet, a hideg arcomba csíp. Talán hülyeség volt pont a parkban megbeszélni a találkozót, de most már mindegy. Megvárom itt, aztán elmegyünk valami kávézóba. A múltkor meg kellett volna vennem azt a kesztyűt... Így szét fogok fagyni télen. Minden porcikám beleremeg a fagyba, a hó után maradt lucsok pedig bosszant. Imádom a telet, de azt a fajtát kizárólag, amiben a hó vastagon lepi el az utcákat és nem vízzé olvadva kell benne mászkálnunk, hogy mire hazaérek még a cipőm is elázik.
Körbenézek, hátha megpillantom Adát. Várom, hogy láthassam, mert már vagy három napja nem láttam. Túlságosan el voltam foglalva, főleg a tanulással. Most kell csak igazán hajtanom, mert elég rosszul állok. A fotózás elvette minden szabadidőmet, a barátnőmről már ne is beszéljünk! Természetesen nem sajnálom egyikre sem az időt, de valami köztes megoldást kéne találnom. Valamit, ami majd megoldja a problémáimat és egyben a jövőmet is meg tudom általa alapozni.

Nincs szó leírni e szenvedést Az életet érteni egy élet is kevés!

Lépteket hallok a hátam mögül, ezért megfordulok, hogy szemrevételezhessem a közeledő alakot. Megfordul a fejemben, hogy talán már Ada lesz az, s mikor kiderül, hogy jól tippeltem, elmosolyodok.
Már nem izgulok annyira, mint az első randinkon vagy az első találkozásunkkor, de határozottan boldog vagyok és nehezen bírom megállni a mosolygást mellette. Már nem egy kapcsolatom ment tönkre azért, mert a barátnőm feszült volt és nem tudta elengedni magát... egyszerűen folyton úgy érezte magát, mint az első találkozásunkon, nem tudott feloldódni mellettem és ez nagyon, de nagyon idegőrlő tudott lenni. Megfogadtam, hogy én sosem leszek ilyen vagy legalábbis nem mutatom ki idegességemet. Ada mellett nem kell ilyesmin agyalnom, mert teljesen higgadt és nyugodt vagyok a közelében. Talán csak a szívem hagy ki néha egy-egy ütemet, de szerintem ez a szerelemben természetes.
- Szia! - köszönök neki, majd közelebb lépek és apró csókot nyomok ajkaira, mint minden alkalommal szoktam azt tenni.
Hiányzott, és erre most jövök rá igazán, mikor újra vele lehetek. Fázok, kicsit remeg is a kezem, de átfonva karjaimat dereka körül, kezd csillapodni vacogásom.
- Mi újság? Minden rendben van? - kérdezem ráncokba szaladt homlokkal és kicsit aggódóan, mert tényleg nem tudom, mi történt vele az elmúlt napokban. Ez pedig elég gáz, tekintetbe véve, hogy a barátnőm. - Nem fázol? Ha gondolod elmehetünk valahova. Van egy jó kis kávézó a közelben. - nézek abba az irányba, amerre az üzlet van.