Norina&Milla

Tanítás után eszembe jutott, hogy nem megyek haza, mert apa összejövetelt szervez a haverjaival. Nálunk! Nem igaz. Nekem nincsenek barátaim, nem jár fel hozzám senki. Ő meg... Mindegy. Kimentem az udvarra, kerestem magamnak egy jó kis helyet... De melyik legyen az? A menők helye - túl kockázatos, a pad - túl vizes...
-Aha! Ez pont jó lesz - motyogtam magamban. Nekidőltem az öreg tölgynek, amit találtam, és csendben rajzolgatni kezdtem. Elmerültem a vérfarkasok és vámpírok világában, szinte magam elé képzeltem, amit lerajzoltam. Közben dübörgött a fülemben a zene, magányos voltam. Magányos voltam, mert...
...nincsenek barátaim
...apámnak nincs ideje rám
...nincs fiúbarátom, akivel megbeszélhetek bármit...
Igen! Déványi Kamilla (fúú, de utálom ezt a nevet) magányos. Unatkozik. Társaságra vágyik. Ezek a szavak furcsán hangzottak a gondolataimban is. Lassan úgy éreztem magam, mint egy óvodás, akinek képzeletbeli barátai vannak. Í
Megint csak felmerült a gondolat, most sem cselekedtem.
-Soha nem lesznek barátaim! - dobbantottam. Most végleg kiborultam. Egyszerűen már nem bírtam magamban tartani, sírva fakadtam. Reméltem, hogy senki sem látott meg.
A szipogást is abbahagytam, elővettem a telefonomat és rekordsebességgel kezdtem gépelni az érintőképernyőn. Furcsán hangzik, tudom... Regényírás okostelefonon. Körülbelül fél órát pötyögtem a telefonon, meguntam, de nem mertem hazamenni. Utálom apa haverjait, miközben sört iszogatnak és motoros újságokat lapozgatnak.
Kirázott a hideg. Mintha vártam volna valakire. Nem mertem mozdulni, hűvös szél fújta az arcomat, hideg délután volt. De találkoznom kellett volna valakivel. Úgy éreztem, most valaki megment a magánytól. De nem tette, így hát újra elővettem a vázlatfüzetemet, hátha mégis arra téved majd valaki.

Tudom, nem volt épp a legelegánsabb, és legtörvényesebb mód, de reggelről írtam magamnak, anyám nevében egy kikérőt, úgyhogy az utolsó órát az udvaron kószálva és bujdosva töltöttem. A fülemben dübörgőt a fülsüketítő rockzene, de ez egyáltalán nem zavart. A gondolataim egész máshol jártak. Azon a sötét szempáron...
- Hülye! - morogtam magamban, és elővettem a telefonom, mert egy szerelmes szám következett, amitől rendszerint begolyózok, és azt olyan lelki állapotban nem igazán lett volna jó... Szerettem volna felhívni a húgom, de ő még órán volt, és féltem, hogy bajba kerül...
Nem értem... Őt miért nem vették át? Pedig annyira szerette volna... Vagy csak miattam? Lehet miattam akart ebbe a kócerájba jönni? Francokat kóceráj! Szeretem a sulit csak... Csak már megint hülye vagyok! - vágtam homlokon magam, és akkor meghallottam a szipogást, de senkit nem láttam. Már kezdtem azt hinni, hogy paranoiás lettem, de aztán meghallottan a ceruzasercegést is. Hogy az, hogy hallottam meg? Fogalmam sincs! De elkezdtem menni a hang irányába, és akkor megláttam azt a lányt. Már sokszor összefutottunk a folyosón, de soha nem beszéltünk, viszont én szerettem volna megismerni. Egyrészt mivel még nem sok embert ismertem, másrészt mivel elég érdekes kisugárzása volt, ami valahogy vonzott engem. Valamiért kerestem azoknak az embereknek a társaságát, aki egy kicsit más volt mint a többiek. A jelenlétük megnyugtatott.
Mikor megláttam a rajzát, nem tudtam visszatartani egy: "azt a k**va" elszólást, és ezzel le is "buktattam" magam.
- Szia! - térdeltem le mellé mosolyogva. - Kotter Norina vagyok, 12a-s.

És igen. Nem vagyok átlátszó, és azt hiszem, elég hangosan szipogtam.
-Szia. Déványi Milla vagyok, 10. a-s. Te is a Szent Johannába jársz, vagy csak bóklászol errefelé? - rögtön tudtam, hogy ez egy hülye kérdés volt. Majdnem meg is pofoztam magam miatta. De ez egy ilyen nap! Próbáltam magamra erőltetni egy mosolyt a nehézkes bemutatkozás után, de láttam, Norina már a vázlatfüzetemet nézegeti.
Láttam, hogy ő nem szipogós fajta, belevaló lány, tehát kicsit sem hasonlítunk. Én elég... elvont vagyok, néha egy kicsit magamnak való. Norinának nyilván nem azon jár az esze, hogy nincs barátom, jaj, most mi legyen, hanem... Ő egyszerűen csak éli az életét, mint minden normális gimis. Pontosan ezért utálom magam (néha).
Kicsit változtatni akartam magamon, ezért kicsit bővebben is be akartam mutatkozni:
-Nagyon szeretek rajzolni -és a vázlatfüzetemre néztem-, tudod, divattervező szeretnék lenni. Meg persze írni is szeretek, novellákat, regényeket... A saját könyveimből azt hiszem több van otthon piszkozatban, mint bármilyen másból. Szerintem nem nézted volna ki belőlem, hogy... az apám egy nagydarab, motoros, rocker fazon -ő így hívja magát- , anyám pedig... őt sohasem ismertem. A szüleim elváltak, anyám nem törődött velem. - lassan előtörtek belőlem az érzelmek.
Norinára mosolyogtam, és vártam, mit szól majd a rövid önéletrajzomhoz....