Rentai Renáta

Rentai Renáta

La Triste Rose

Apró-cseprö dolgok

SZÜLETÉSI HELY/ IDŐ: 1994. április. 09
KOR: huszonhat év
BECENÉV Reni, Ren, Renáta,
SZERET: egy régi maci, amit még Tőle kaptam, olvasni, a családom, barátaim,
NEM SZERET: rajz, Vladár, anyu főztje,
BESZÉLT NYELVEK: magyar, francia
KEDVENC TANTÁRGY: Irodalom,
MINDIG NÁLAM VAN: egy nyaklánc, amin egy gyűrű lóg (hát, van ami sosem változik)
TITOK: Van egy lányom, akinek az apja személyét csak 4 ember ismeri, legalábbis én így tudom...
FÉLELEM: had ne soroljam fel mindet....
CSOPORT: Tanárok
KEDVENC ÉTEL: bármi, amit nem anyu főz
SZERELEM: Érdekes egy téma, az biztos. Még mindig Őt, szeretem, de hazudtam neki...
ANYA: Rentai Péter
APA: Rentai Anna
TESÓK: nincs
ÖT SZÓ RÓLAM: kedves, barátságos, könyvmoly, anyuka, tanár,
PLAY BY: Willa Holland
HÁZIÁLLAT: nincs
VALAKI AKI NAGYON FONTOS: Napsugár, de még lenne pár személy,
PÉLDAKÉP: anyu
KEDVENC ZENÉK, EGYÜTTESEK, ÉNEKESEK: Beatles, Oasis,
KLUBOK: Akik szeretnek olvasni. Tanárok klubbja, Főzési tippek,
KEDVENC SZÍNÉSZ/SZÍNÉSZNŐ: -
ISKOLA: Szent Johanna Gimnázium
ÉVFOLYAM: -
OSZTÁLY: 9.b osztályfőnöke
MÉG VALAMI NAGYON FONTOS? Ööö... nincs

A föprodukció!

Nem tudok aludni, most sem. Szinte hallom, ahogy az esőcseppek hozzáverődnek az ablakoz. Kellemetlenül fordulok egyet az ágyban, de nem lesz jobb, sőt, sokkal kellemetlenebb lesz, mivel a kezembe akad az a maci, amit utoljára kaptam Corteztől. Igazából egy pillanatig igyekszem, csak arra gondolni, hogy milyen volt akkor, és nem jut az eszembe az, hogy milyen szánalmasan festhetek, hogy ragaszkodom, egy olyan emlékéhez, melyek már hat évesek és… és tudom, hogy soha sem lesznek ilyenjeim újra. Tudom, hogy én rontottam el, de nem volt választásom, mert én neki akartam jót. Persze a bizonyítványom magyarázhatom (oké, nem tudom, hogy az milyen, mivel nekem olyat sose kellett, de hasonlatnak ez azért jó), de attól nem lesz jobb, csak sokkal, de sokkal rosszabb.
Igazából sokszor gondoltam arra, hogy mi lett volna akkor, ha elmondom neki a dolgot. Sokszor eszembe jutott, hogy hol lennénk ma, aztán persze rájöttem, hogy ezen hülyeség gondolkozni, mivel nincs mi lenne ha, most van és kész, ennyi. Oké, mondjuk erre akkor jöttem rá, amikor pár éve Kinga leordította fejemet, hogy ideje lenne felnőnöm, főleg most, hogy már nem csak magam miatt kell felelősséget vállalnom. Természetesen Kingának akkor is igaza volt, így leálltam a témáról és élem az életem. Persze ezeken az álmatlan éjszakákon mindig ott vagyok Franciaországban, és újra meg újra átélem azt a napot, amikor megtettem.
Maga a nap szépen kezdődött, bementem az előadásra éppen úgy, mint minden nap. Végig ültem nyolc órát, majd vettem egy nagy levegőt és átgondoltam a dolgokat. Nekem mindenképpen végem volt, jövőügyileg, de neki nem. Neki még volt esélye, nem akartam tőle elvenni, és döntenem kellett. Jó, lehet, hogy ezt vele is meg kellett volna vitatnom, de tudtam, hogy mi lenne a válasza, és nem hagyhattam. Igazából, amikor hazamentem gyorsan összepakoltam, lefoglaltam telefonon a repülőjegyet, de megvártam, amíg hazajön. Azt soha sem tettem volna meg, hogy szó nélkül, nem az nem rám vallott volna. Amikor megjött és megláttam, egy röpke pillanatra megfordult a fejemben, hogy mindene elmondok, de erőt vettem magamon és könnyes szemekkel, sőt inkább zokogva közöltem vele, hogy elmegyek. Nem az ő hibája, csakis az enyém és ne hívjon, ne keressen… aztán közöltem, hogy ha szeret, akkor enged elmenni, természetesen ennél szemetebb mondatot nem is mondhattam volna, de kimondtam. Persze láthatta rajtam, hogy rohadt rosszul érzem magam, de szerencsére nem állított meg én meg hazajöttem és azóta itthon vagyok. Persze Ricsi egyből nekem esett, hogy mi van Virággal karöltve, így nekik elmondtam, a „helyzetet”. Persze ő egyből el akarta mondani Corteznek, de én közöltem vele hogy ne merje el mondani. Nem tudom, hogy betartotta-e, de tényleg nem. Persze Virágon és Ricsin kívül még Kinga és a szüleim tudnak a dologról, akik eléggé kiakadtak. Na jó idegrohamot kaptak ordítoztak, és azt hangoztatták, hogy azt hitték 20 évesen végre felnőtt vagyok, de tévedtek. Persze végül megbékéltek, de volt választásuk.
Na jó, ez az önsajnálat kezd kicsit ciki lenni, így gyorsan rányomok a rádió gombjára, hogy eltereljem a gondolataimat, de nem sok sikerrel járok mivel az egyik Rómeó és Júlia dal megy a rádióban (!).
~ Szívből szeretni annyi, érte mindent föladni ~ hallom ki a rádióból.
Na, ennyi nekem köszönöm szépen elég is kikapcsolom a rádiót, majd kikászálódom az ágyból és lemegyek a konyhába. Még most is furcsa itt körül néznem, mivel ezt a házat anya szüleitől örököltem, akik három éve haltak meg. Igazából nagyon meglepett, amikor kiderült, hogy rám hagyták az egész házat. Persze örültem neki, meg minden, de még ma is fura, hogy az ő házukban vagyok, vagyunk.
Gondterhelten leülök az egyik székbe, mire az reccsen egyet. Már nem foglalkozom ezzel, mivel régi és kész. Sóhajtva veszem a kezembe a telefonom, ami igen, ugyan az, mint a gimiben. Dave szerintem egyszerűen csodaszámba megy, hogy még működik, sőt a múltkor felajánlotta, hogy vesz nekem egy újat, csak dobjam már ki ezt az őskövületet. Persze én ezen csak egy jót nevettem, de mint kiderült komolyan gondolta, mert tegnap hívott, hogy nemsokára megyünk telefont nézni. Én akkor szépen, elmagyaráztam, hogy tényleg nem kell új telefon.
Mindenesetre az én őskövületem szerint hajnali négy van, ami azt jelenti, hogy még hosszú ideig csönd lesz, ugyanis szombat van, nincs iskola. Nem kell bemennem, tanítani. Persze szeretem a munkám, de azért jó, hogy vannak a hétvégék. Kicsit ki lehet pihenni a diákokat. Mivel tényleg nem tudok mit tenni lerakom a készülékem és a térdeim közé hajtom a fejem. Erre a mozdulatra érzem, hogy valami elenged a nyakam körül, majd hallom, ahogy a néma csendben megérkezik a csempére. A nyaklánc és a gyűrű. Nem kéne ragaszkodnom hozzájuk, de mégis, nem tudom őket levenni, valahogy nem meg…
Lassan, tétován felállok és lehajolok a fennemlített tárgyakért, amikor megdördül az ég, majd villámlik egy nagyot. Igazából pont annyi idő telik el a villám és a talpcsattogások között, hogy fel tudom tenni a láncot. És máris egy nyuszit szorongató barna lobonc jelenik meg az ajtóban. Hogy honnan tudja, hogy itt vagyok? Őszintén nem tudom…
- Anya… - kezdi álmos hangom, de folytatnia sem kell. Fél a vihartól, és az kezdeti komótos esőzés most abba kezd átcsapni.
- Semmi baj, Napsugár - mondom neki, miközben felemelem. Szegénykém annyira fáradt, hogy amint a kezemben van, és a fejét a vállamra hajtja, és már félálomban van. Igazából ilyen kor adok hálát, hogy a lányom hat éves létére elég könnyű, vagyis egyelőre még én is fel tudom emelni.
Így elindulok felfelé karomban a lányommal, aki nélkül már nem tudom, hogy mit tennék. Lehet, hogy lehetne jobb is, lehet hogy nem. De a múlton már nem éri meg rágódni, mert most a jelen a fontos...