Bastien & Sziszi

- Figyelj Bastien, mi nem akartunk tegnap zűrt, de nem vehetik el tőlünk a belső pályát a csajok a hülyeségeikhez, szóval bocs, hogy most neked kell..- Kezemet a magasba emeltem, hogy Ricsi még csak ne is akarja tovább folytatni a magyarázkodását a tegnapi incidensről, ami végül akkora vitává és sárdobálássá fajult, hogy az edző éppen az aznapra kijelölt csapatkapitányokat vette elő, s minket büntetett, ahelyett, hogy a lázangók között tett volna rendet. Természetesen dühös voltam a csapatomra, mert miattuk nekem ment kárba a délutánom, s engem fogtak ott, hogy kitakarítsam a szertárat, szóval kisebb bajom is volt annál, mint hogy Ricsi magyarázkodását hallgassam.
- Most már teljesen mindegy, nem?- Rájuk pillantottam, majd hátat fordítva felkaptam a hátizsákomat és meginultam a tornaterem felé. Útközben még azon is agyalhattam, hogy mégis milyen lesz a találkozás Sziszivel. Jól tudtam, hogy ő volt a lányok csapatkapitánya, aki szintén büntetést kapott, s azok események után, ami kettőnk között történt, semmi kedvem nem volt a viszontlátáshoz, vagy ahhoz, hogy kettesben akárcsak néhány percet is eltölthessek vele. Barátnőm volt, de helyette Őt választottam, mert úgy éreztem, Ő az, akivel sokkal jobban érezném magam. Ez így is volt, egészen addig, míg egy héttel ezelőtt pofára nem ejtett valami másik srác miatt, akit ugyan csak látásból ismertem , de lerítt róla, hogy egy nagyképű, agresszív tuskó. Még a gondolattól is kockás lett a homlokom, így inkább próbáltam valami egész másra gondolni, mondjuk arra, hogy ha hazaérek, akkor pizzát eszünk vacsorára. Jó is volt pár percig otthon járni, így valamelyest elfelejtkeztem a sérelmeimről, de amint benyitottam a szertárba, s megláttam Sziszit, máris minden emlékem visszatért. Ránéztem, mélyen a szemeibe pillantottam, de ahelyett, hogy köszöntem volna, inkább ledobtam a táskám az ajtó mellé, lekaptam a pulcsimat, ami alatt csak egy kék póló volt, majd neki láttam összeszedni a szivacsokat, melyeket egyenként hurcoltam a fal mellé, s a helyére pakoltam azokat. Talán csak egy szivacsot dönthettem a falnak, tekintetem visszavándorolt Sziszire, aki egy labdát tartott a kezében. Túl jól állt neki.
- Megkérhetlek, hogy segíts? Nincs kedvem az egész napomat itt tölteni, minél előbb haza akarok menni.- Az már csak mellékes gondolat volt, hogy minél korábban el szeretnék tűnni a közelségéből, hogy a büszkeségem ne sérüljön még jobban.

Miért is gondoltam azt, hogy majd meg tudjuk állni szavak nélkül, hogy majd csendben elleszünk egymás mellett, elpakoljuk a szétszóródott holmikat, s távozunk olyan némán, ahogy érkeztünk. Naiv gondolat volt, már csak azért is, mert ahogy belőlem is feltörtek a bosszús szavak, úgy Sziszi sem tudta megállni, hogy ne szóljon hozzám. Összeráncolt homlokkal pillantottam felé, de nem láttam az arcát, hisz fejjel lógott a szekrényben, s legfeljebb a hátának beszélhettem. - Ugyan már Sziszi, nem fogok óvodást játszani csak azért, mert dobtál. Megértem, találtál nálam jobbat, akivel villoghatsz, mert külföldön modellkedik. Ez aztán a szép fogás, biztosan minden barátnőd irigykedik rád. - Szavaim gúnyosak voltak, nem tehettem arról, hogy feltörtek belőlem ezek a gondolatok, de abban a pillanatban jól esett kimondanom. - Szóval nem kell elmenned, csak azt kértem, segíts, hogy minél előbb végezzünk. - Rápillantottam, s ha elkaptam a tekintetét , pár pillanatra a szemeibe néztem, még szívesen mondtam volna néhány dolgot, de úgy döntöttem, nem éri meg, hogy lássa rajtam, mennyire rohadtul belém mart. Hátat fordítva neki, tovább folytattam a szivacsok pakolását, majd miután azzal végeztem, a labdákat, az ugróköteleket is a helyére pakoltam. Hosszú percek is eltelhettek ilyen némaságban, hacsak közben Sziszi nem szólalt meg...
- Én végeztem, azt hiszem, ennél többet nem tehetünk ezért a teremért. - Újra rápillantottam, majd lehajoltam a hátizsákomért, felkaptam a hátamra, a pulóveremet pedig átdobtam a vállamon. - Minden jót...- Nem akartam Őt megvárni, nem akartam vele beszélgetni semmiről, túl friss volt még a szakítás emléke. Nem is értem, miért voltam olyan barom, hogy dobtam helyette Johannát, ő legalább engem szeretett. Talán Sziszi megtévesztett, sikerült elcsavarnia a fejemet, és az is lehet, hogy hülye voltam, amiért őt választottam. Nem akartam magamat tovább büntetni ezekkel a gondolatokkal, ezért hátat fordítva neki, kiléptem a szertárból, megindultam a sötét folyosón, de alig pár lépés után meg is torpantam az egyik ajtó előtt. Próbáltam fülelni, mert érdekes neszezésekre lettem figyelmes, s nem voltam benne biztos, hogy csak hallucinálok, vagy tényleg hallok hangokat bentről. Kíváncsiságom nem hagyott nyugodni, ezért közelebb léptem az ajtóhoz, fülemmel annak lapjához közelítettem, s némán figyeltem. Furcsa, lihegő hangok keveredtek a bútorok tompa nyikorgásával, s nem volt nehéz rájönnem, hogy mi zajlik odabent...Már csak az volt a kérdés, hogy ki játszik kivel.

Mindig is kíváncsi természet voltam, ezért nem sok minden tudta elkerülni a figyelmemet, s az, hogy a lányöltözőből kiszűrődő hangokból egyetlen tevékenységre lehetett következtetni, nem hagyott nyugtot fantáziámnak, s azt hiszem, hogy más diák sem tudott volna elsétálni csak úgy az ajtó mellett. Persze, hogy érdekelt, kik eshettek egymásnak, jóval a tanítás után, mikor már csak a portás lézengett az épületben, na meg Sziszi és én...A hátam mögül is neszezés ütötte meg a fülemet, így hátra fordultam, de szinte biztos voltam benne, hogy Ő érkezik, hisz ki más jöhetett volna a szertárak felől. Ahogy mellém lépett, odabentről egy éles sikkantás hallatszott, s tulajdonképp még ismerősnek is tűnt, de hirtelen nem tudtam hová tenni. Ennek köszönhetően azonban még inkább felkeltette a kíváncsiságomat az öltöző, s a bent tartózkodók kiléte. Sziszire pillantva vállat vontam, majd zsebre csúsztattam a kezeimet, s úgy tűnt, ő még kíváncsibb, mint én, mert a fülelés helyett inkább a kukucskálást választotta. Ahogy a kulcslyukhoz hajolt, megfordult a fejemben a kérdés, hogy nekem miért nem jutott ez előbb az eszembe, akkor már tudnám, hogy kik vannak odabent és nem kellene majd kérdésekkel bombáznom Őt.
- Mi az?- Pillantottam rá kérdően, kissé értetlenül tanulmányoztam arcvonásait, úgy tűnt, mintha valamit titkolni akarna előlem, ezt pedig nem tudtam mire vélni. - Na, és kik azok, minek siessünk ennyire?- Azonban, mielőtt válaszolhatott volna, tudatosult bennem a gondolat, hogy a húgom is kilencedikes, s Sziszi viselkedéséből úgy gondoltam, hogy talán éppen neki falaz. Azonnal a legrosszabbra gondoltam és már én is látni akartam, hogy mégis kik vannak odabent. - Szeretném látni...ne, kérlek állj félre. - Nem tudta megakadályozni, hogy ne lépjek oda, hisz a testvéri féltés hihetetlen erőket tudott felszabadítani bennem. Én azonban nem elégedtem meg a kukucskálással, ujjaim a kilincsre fonódtak, s azzal a tudattal nyitottam be, hogy majd rajtakapom a húgomat egy végzős évfolyamtársammal, akit jól agyonverhetek. Az elém táruló képkockák azonban teljesen ledöbbentettek. Nem a húgom volt odabent, hanem Johanna.A volt barátnőm, az a lány, akivel szintén nem olyan rég szakítottam Sziszi miatt, s akiről úgy gondoltam, hogy mindennél jobban szeretett engem. Teljesen ledöbbentem, mikor az edzővel láttam őt, de úgy tűnt, hogy ők sem számítottak meglepetés vendégekre, mert mindketten zavartan pislogtak felénk. - Hát ez...gusztustalanok vagytok. - Ezt vágtam hozzájuk, majd kiléptem az ajtóból, és dühösen megindultam a folyosón a kijárat felé, ott hagyva a párocskát és Sziszit. Nem tudom, mi történt velem, de úgy éreztem, hogy duplán ejtettek.Igaz, Johannával én szakítottam, de ő még a tegnapi napon is a fülemet rágta, hogy béküljünk ki, talán ezért sem bírta bevenni a gyomrom az eseményeket. Rettenetesen éreztem magam, ráadásul, ahogy kiléptem az iskolábal, rám szakadt az ég, s az esőcseppek csak úgy dübörögtek mellettem. Kisiettem az autómhoz, de pechemre még azt is feltörték, s erre csak akkor jöttem rá, mikor beletenyereltem a szilánkokba.

- Ez nem igaz, nem lehetek ennyire szerencsétlen.- Dünnyögve vettem észre, hogy elvágtam a kezem az apró üvegdarabokkal,s tudatosult bennem az is, hogy feltörték az autómat. - A r...dt k...a életbe! - Morrantam fel, majd azonnal a hátsó ülésre néztem, ahonnan hiányzott a kamerám, amit alig pár hete vásároltam. Sértetlen kezemmel dühösen csaptam a kormányra, s még elmormoltam néhány szitokszót, mikor kinyílt az ajtóm, s megjelent Sziszi. Ez a nap valamiért nem kedvezett nekem, pocsék hangulatom volt, de mindezek mellett valahogy nem tudtam úgy haragudni Sziszire, mint korábban, ugyanis gondolataim akörül forogtak, amit odabent láttam. - Elhiszed te ezt, hogy kétszer történjen velem valami hasonló? Hát ez hihetetlen...- Keserűen felnevettem, és furcsa mód, Neki kezdtem el panaszkodni az odabent látottakról. - Áh, nem vészes, csak karcolás - Jegyeztem meg, tényleg nem volt mély vágás, annak ellenére vérzett, s nem ártott volna, ha leragasztom valamivel, vagy bekötözöm a sebet. - Feltörték a kocsit, és elvitték a kamerámat, nem tudom hívjak-e rendőrt, semmi kedvem ahhoz, hogy itt dekkoljak, míg kiérnek. - Sóhajtva dőltem hátra az ülésemen, majd Sziszire pillantottam. - Berohant a suliba?- Felvont szemöldökkel pillantottam a lányra, kicsit furcsáltam azt, hogy egy rabló miért rohanna olyan helyre, ahol kamerákkal is felvehetik. - Cseszné meg, ez nem rabló volt akkor..hanem, biztos az a barom Dávid a focicsapatból. Rühelli a kosarasokat, és mindent elkövet azért, hogy mi ne indulhassunk bajnokságon és a mi csapatunk ne kapjon támogatást. De nem értem, mire kellhet neki a kamerám..a rohadék. - Dünnyögtem magam elé, közben feltűnt, hogy még mindig szakad az eső, Sziszi haja pedig lassan elázik. - Na gyere, ülj be. - Kinyitottam neki az ajtót, egy papírlappal kisöpörtem az üveget az ülésről, a pulcsimat is odadobtam, hogy puhára üljön rá. - Elvigyelek a buszmegállóig? - kíváncsian pillantottam rá, sejtettem, hogy gyalog jöhetett a suliba, ilyen időben pedig minimum egy tüdőgyulladással járna, ha annyit cammogna a szakadó esőben. .

- Mit sajnálsz? Azt, hogy ennyire szerencsétlen pali vagyok, aki mindig ennyire benézi és rosszul választ?- Hirtelen reakcióm kissé vádlóan sikeredett, pedig nem akartam Őt bántani, csak dühös voltam már a világra, s mindenre, ami benne keringett. Az elmúlt napjaim szörnyen teltek Szilvia miatt, s egyedül Johanna volt az, aki miatt úgy gondoltam, hogy talán hibáztam, mikor szakítottam vele. Tegnap még együtt ültünk le egy kávézóban, a kezemet fogta, azt mondta, hogy szeret és képes lenne visszafogadni, de ma azt kellett látnom, hogy ugyanolyan hazug, mint az összes többi, s ami alól Sziszi sem kivétel. Igen, ez újabb tüske lett bennem, s valahogy már mindenki bosszantott. Mégis, ahogy elhagyták a szavak az ajkaimat, beláttam, hogy nem mindenről tehet Sziszi. - Bocs, csak rettentően ideges vagyok, ráadásul még a kocsimat is tönkre vágják. - Egy üveg csere sem volt olcsó mulatság , s már biztos voltam abban, hogy apám le fog cseszni és talán még a kocsit is elveszi tőlem. Sziszi felé fordítottam a fejem, szemeibe pillantottam, úgy tűnt , mintha tényleg érdekelné őt az, hogy vagyok. - Nem, majd valamelyik nap beszélek vele, de annak semmi értelme nem lenne, ha most utána mennék, és összeverekednénk, nem kockáztathatom meg, hogy kicsapjanak a suliból, mert apám felakasztana. - Sóhaj hagyta el ajkaimat, mert elég volt az otthonra gondoltom, ott sem volt minden rendben. Azóta utáltam nemzőmet, mióta rájöttem, hogy csalja az anyámat, s mikor szóba hoztam előtte, pofon lett a jutalmam, némi fenyegetés, hogy egy szót se szóljak. Nem tudtam megállni, elmondtam, s annak köszönhetően szétszakadt a családunk, amiért apám mai napig engem hibáztat...Ez is egy teher volt a vállamon, de ezzel már tényleg nem akartam előhozakodni Sziszi előtt. Újra rápillantottam, de őszintén szólva nem tartottam jó ötletnek azt, hogy minden problémámat vele beszéljem meg, viszont nem is tudtam megállni, hogy ne szóljak hozzá egy szót se. - Tudod, vicces lenne, ha épp neked panaszkodnék azokról a gondolatokról, amik terhelnek. - Egy pillanatra hátra hajtottam a fejem, lehunytam a szemeimet, majd visszapillantottam rá. - A kesztyűtartóban van sebtapasz, vennél ki belőle?- Nem volt kedvem tovább ellenségeskedni vele, csak nyugalmat akartam magam körül, fel akartam nőni végre. - Sziszi...- Mikor a barátságról beszélt, fejet ráztam. - Én nem a barátod akarok lenni, akkor sem a barátod akartam lenni, hanem...tudod jól. Ha mást választottál, elfogadom, de hagyj időt, hogy feldolgozzam. - Közben előhúztam a kezem és rápillantottam a sebemre, amelyből még mindig szivárgott a vér. - Igen, én is éreztem, hogy nem szeretnéd, ha látnám, csak én arra gondoltam, hogy a húgomnak falazol, tudom is én, mi okból...de nem a te hibád ez, meg kellett látnom, tudnom, hogy Johanna sem volt velem olyan őszinte, mint ahogyan beállította magát. Így legalább kevésbé bánt a bűntudat, hogy szakítottam vele miattad. - Tessék, kimondtam, s ebből Sziszi tudhatta, hogy valóban érte hagytam el Hannát, nem másért. - Ezt most hogy értsem? Mikor szakítottál velem, azt mondtad, hogy van valaki más, ezek szerint nincs? Miért kellett idő, nem tudod eldönteni, hogy mire van szükséged?- Igazából sosem magyarázta el nekem , hogy pontosan miért szakított, de elég volt kiejtenie azt a szót, hogy van egy másik, akkor már nem tudtam normálisan gondolkodni, az elég volt ahhoz, hogy összetörjön.

Szavaira csak bólogattam, figyeltem rá, mindenre, amit mond. Hirtelen már nem is foglalkoztatott az, hogy Dávid lenyúlta a kamerámat, vagy széttörte az ablaküveget, sokkal inkább az érdekelt, hogy Sziszi hová fog majd kilyukadni a szavaival. - Lehet, hogy így lesz, de...ahogy már mondtam, nem csak barátot kerestem Benned..- Ezt el kellett mondanom, mert úgy éreztem, hogy ismét tudatosítani akarja bennem azt, hogy köztünk semmi sem lehet. Kérésére a kezemet felé nyújtottam, fel sem szisszentem, olyan ügyesen tette rá a sebtapaszt, azt hiszem, hogy a jelenléte az előzőek után megnyugtatóan hatott rám, annak ellenére, hogy nagyon megbántott egy hete. Felpillantva bólintottam a szavaira. - Persze, hogy azt hittem, mi mást kellett volna gondolnom?- Ekkor közelebb húzódott, kicsit meg is lepődtem, s érdeklődve figyeltem arra, hogy mit mond. Hosszan beszélt az érzéseiről, sikerült meglepetést okoznia, mivel eddig mindent másként láttam, de ekkor rám talált a megvilágosodás. Hát persze, végülis Barnabás még rokonsági szinten áll vele és a családok talán nem akarnának összeveszni. Ettől függetlenül mindezt kissé perverz dolognak tartottam, megvolt a véleményem a Lázár szülőkről, már ha ők kényszerítették ebbe az egészbe Sziszit. Ahogy kicsit belemerültem a gondolataimba, úgy tűnhetett, mintha nem akarnék válaszolni mindarra, amit Szisz mondott, s csak arra kaptam fel a fejem, hogy ő már a buszmegállót emlegette. Ezek után azonban nem akartam elengedni, nem akartam drámai főhös lenni egy színdarabban és elszalasztani a lehetőséget, hogy boldog lehessek. Én is követtem el hibákat, akkor miért ne léphetnék túl a megingásán? Persze, volt bennem némi félelem attól, hogy ismét visszautasít, de előző szavai után mindezt kizártnak tartottam. Szó nélkül hajoltam hozzá közelebb, kezemmel megérintettem az arcát, majd hosszan megcsókoltam őt. - Még mindig nem mered felvállalni az érzéseidet, miért félsz ennyire Barnabástól? Azért mert a rokonod?- Halkan tettem fel a kérdéseket, miközben kezem arcáról a nyakára csúszott.