Eve & Gabi

Egyedül üldögélek az udvar egyik padján, magányba burkolózva, pontosan úgy, ahogyan minden áldott nap. Órák előtt. Órák után. Nem változik, ahogyan az életem sem. Kiskoromtól kezdve egyedül voltam. Nem engedtem magamhoz senkit sem közel. Nem volt rájuk szükségem. S, nekik sem volt rám szükségük. A szüleimmel is igen keveset kommunikáltam. Esetleg a háziállataim voltak azok, akikkel megosztottam életem mozzanatait. Egészen addig, amíg fel nem tűnt a színen a családunk rég kihaltnak hitt rokoni ága. Dominique, és a családja.
Nem mondom, hogy sok minden változott. Mert nem igaz! A változás, mely bennem zajlott, csupán részleges volt, és annyiban merült ki, hogy lett egy személy, akivel nyíltan mertem beszélni, és, akibe lassan, és menthetetlenül beleszerettem. Az unokabátyám. Igen, tudom, vérfertőzés. De nem érdekel, hiszen nem tudnék élni nélküle. Olyan ő nekem, mint a többi embernek a levegő. Kell!

Még több változást akartam. Magyarországra utaztam, s azóta Óbuda egyik szegletében élek egy lánnyal, akinél jobban még senki sem idegesített. Polla jót akar, tudom én. Csak.. Nem vagyok hozzászokva, hogy az első pillanatban a nyakamba ugorjanak örömükben, és végtelenül, már-már nyálasan kedvesek legyenek velem. Nekem mindez túl sok. Rettenetesen sok. Megelégedtem volna egy puszta "Szia. Menj fel a lépcsőn, és pakolj ki!" kijelentéssel is, nemhogy azon nyomban a közös vacsorákat, és tévénézéseket tervezgesse. De majd egyszer rá kell, hogy jöjjön. Nem az vagyok, akinek látni akar. Nekem nem szükséges a törődés, törődjön magával s ne velem, pont elég. Félre ne értsetek! Nem akarok én rosszat annak a lánynak. De én nem szoktam hozzá, hogy ennyire nyíltan fejezzék ki pozitív érzéseiket felém. Nem!
Én nem nyitok feléjük. Tökéletesen megvagyok magamban. Nekem a magány, hatalom! Hiszen senki sem próbál megfejteni, megismerni belülről, és senki nem tudja a gondolataimat s főként a titkom! Dom-ról senki sem tudhat. Ismerjék csak úgy, mint egy unokabáty, aki hetek múlva csak is azért jön Magyarországra, és azért költözik be mellém az albérletbe, hogy szemmel tartson. Ennyi pont elég. Nem kell tudniuk mi történik köztünk valójában. Tudom. Elítélnének. Kiközösítenének. És én ezt nem szeretném!
Bár, ki tudja így is mit gondolhatnak rólam? Nem beszélgetek velük, csak, ha muszáj. Nem ülök közéjük, nem fedem fel a titkaimat, nem pletykálok. Ezek a dolgok már éppen elegek ahhoz, hogy különcnek véljenek. Én pedig csak remélem, hogy inkább nem is figyelnek rám..

one day baby, we'll be old

oh baby, we'll be old

Utálok itt lenni, utálom hallgatni, hogy mindenki rólam beszél. Nem unják még? Már hetek óta ez megy, talán már egy-két hónapja és már én unom. A folyosón nem tudok meglenni, nincs kivel beszélgetnem. Akivel még jóba is vagyok azok másokkal lógnak. Egy padon ülök a folyosón, nagyszünet van. Mindenki itt van, hangosan beszélnek, nevetnek. Mindenki mosolyog, vagy sír, egyedül én nem. Én vagyok az a lány, aki csendben ül a padon és nézelődik. Megint meghallom a nevem, fejemet a hang irányába kapom. Brittany hangosan nevet, majd rám pillant és boldog mosolya gonosszá változik. Grimaszolva nézek vissza rá, mire ő elkomolyodik. Farkasszemet nézünk, de ő veszít: újra barátnőire figyel.
Felpattanok a padról és az udvar felé sietek. A levegőt kapkodom, nagy a tömeg odabent. Sietek, nem zavar, hogy pár embert szinte fellökök. Magam mögött hagyom őket, nem nézek vissza rájuk, talán fel sem ismertek, talán amúgy sem ismernek engem. Kiérve a levegőre nekidőlök a falnak. Hideg, nekem meg pont erre van szükségem. Pár percig hűtöm magam, kiélvezem, hogy végre kapok levegőt.
A gondolataim össze-vissza kavarognak a fejemben, nem tudom őket rendbe rakni. Behunyom a szemem egy pillanatra mély levegőt veszek és lenyugszom, a gondolataimat a helyükre rakom és megint minden tökéletes... egészen addig, amíg vissza nem megyek abba az épületbe. Felveszem a pulcsimat, amit eddig a kezemben szorongattam, és elindulok egy pad felé. Egy lány ül rajta, vörös hajú és tudom is, hogy ki ő, de még nem nagyon beszélgettünk. Lassan lépkedek oda hozzá, majd leülök a padra, nem szólok semmit, csak magam elé bámulok. Halvány mosollyal fordulok Eve felé. Nem akarom, hogy megkérdezze minden rendben van-e, vagy valami, bár nem tudom, hogy Eve mennyire törődik másokkal. Őszintén szólva, most örülnék, ha ő olyan lenne, hogy nem törődik senkivel. Csak simán legyen itt, hogy tudjam nem vagyok egyedül, van valaki, aki nem utál. Talán csak azért nem, mert még új, mert még nem hallotta a pletykát rólam... Az is lehet, hogy titkon utál engem, és mivel amúgy sem beszélünk ezt én nem veszem észre. Remélem nem így van, mert a barátaim... Nos, nekik megvan itt a saját kis társaságuk, ahova én nem nagyon férek már be.
-Szia. - halvány mosolyomat megőrzöm az arcomon, úgy köszönök neki.

Egyedüllétem nem sokáig tart. Az elkövetkezendő percekben egy lány ül le mellém. Ismerem őt. Osztálytársak vagyunk, bár, nem beszélgettem még vele. Mondjuk, ez egyáltalán nem meglepő, hiszen én senkivel sem beszélgetek. De ennek meg van az előnye is. Tökéletesen tudom értékelni a csend okozta örömöket. Nem úgy, mint mások..
Rám pillant, majd megjutalmaz a mosolyával. Ám, lerí róla, hogy nem őszinte a mimikája. A szemeiben látni a fájdalmat, a szomorúságot, az értetlenséget. Bár nem vagyok benne biztos, de sejtem miről van itt szó. Hallottam a pletykát, természetesen, hiszen, még ha nem is beszélek senkivel sem, ebben az iskolában így is rettentő gyorsan terjednek az információk. Legyenek igazak, vagy hamisak..
Visszamosolygok rá, kedvesen, de félénken. Vagy inkább zárkózottan? Magam sem tudom.. Olyan régóta őrzöm a magány álcáját, hogy lehetetlen kitörni belőle. Ahogy Dom szokta mondani, ideje lenne megnyílnom, kinyílnom, és kiengedni lelkem a ketrec rácsai közül, hogy szabadon szárnyalhasson az emberek között..
Talán pont itt az ideje.
Talán pont ez a pillanat az.

Köszönésére erőltetett hangon válaszolok, szinte kipréselem magamból a szavakat. Kényszerítem magam, hogy kedves s megértő legyek, ha esetleg megnyílna nekem, és kitálalná mi nyomja ennyire a lelkét.
- Szervusz! - hangomon érezni a francia akcentust, elég erősen.
Most kellene feltennem azt a három szavas kérdést, amely után szabad folyóként ömlenének belőle a problémái. "Mi a baj?".. Csakhogy olyan nyugodtnak tűnik még így is. Ha megkérdezném, lehet, hogy éppen ellenkezőleg reagálna. Lehetséges, hogy ő is olyan, mint én, ő is csendben szenvedő típus. Másodpercek telnek, én pedig a kérdés helyett, végül ennyit mondok.
- Nem mindenki hisz a pletykáknak! - és rámosolygok.