Tatár Bianka

Hozzászólások száma : 3 Join date : 2013. Jan. 01.

Tatár Bianka Petra

I'm doing this because I need to do

Apró-cseprö dolgok

SZÜLETÉSI HELY/ IDŐ: Magyarország, Dömsöd /1990. március 02.
KOR: harminc
BECENÉV Bia, Bius
SZERET: könyvek, gyerekek, vidék, állatok, olvasni, fagylalt, karácsony, teázni, nyár, tengerpart, sátorozni, versek, romantika, retro
NEM SZERET: hazugságok, alkohol, cigaretta, csalódni, életrajzi történetek, horkolás, türelmetlen emberek, metál
BESZÉLT NYELVEK: magyar, angol, német
KEDVENC TANTÁRGY: testnevelés volt
MINDIG NÁLAM VAN: epres szájfény, kanál, pénz, kulcscsomó, rágó
TITOK: Csak azért vagyok együtt Csabival, mert hálás vagyok neki, hogy mindig ott volt nekem, de igazából nem vagyok bele szerelmes, nekem ő túl semmilyen.
FÉLELEM: Soha ne lehet gyerekem, mert nem találok jó partnert
CSOPORT: Városlakók
KEDVENC ÉTEL: Rántott hús, Kovászos uborka, Spagetti, Pizza
SZERELEM: erről ha lehetne, most nem nyilatkoznék
ANYA: Tatárné Szabó Nóra – 55 – Anya mindig is kedves volt mindenkivel, nyugodt természet, ezért nagyon meglepett a kijelentése, hogy nem bírja Csabit, és az exem mellett sokkal szebb voltam, és boldogabb,
APA: Tatár Károly – 65- Elhunyt, nyugodjon békében! Apa alkoholista volt, aki cigaretta függőségben szenvedett. Kiskorunkban verte a bátyámat és engem is, kiszámíthatatlan volt. 18 éves voltam amikor meghalt, tüdőrák vitte el.
TESÓK: Tatár Henrik -34- A bátyám nagyon különbözik tőlem. Hirtelenharagú, akin látszik, hogy a nyolckerben nőtt föl. Épp tetováló szalonja van, meglepően híres, jóban vagyunk.
ÖT SZÓ RÓLAM: türelmes, romantikus, kedves, vidám, szerethető
PLAY BY: Jenna Dewan
HÁZIÁLLAT: egy sziámi kiscica Masni
VALAKI AKI NAGYON FONTOS: Herczeg Csaba a legjobb barátom, és a családom
PÉLDAKÉP: -
KEDVENC ZENÉK, EGYÜTTESEK, ÉNEKESEK: Coldplay, The Black Keys..
KLUBOK:-
KEDVENC SZÍNÉSZ/SZÍNÉSZNŐ: -
ISKOLA: Bajza József általános iskola és gimnázium
ÉVFOLYAM: -
OSZTÁLY: -
MÉG VALAMI NAGYON FONTOS? Van egy ex-férjem, akiről most már semmit sem tudok, de esténként szokott hiányozni.

A föprodukció!

Az óvoda udvarán állok, egy kislány előtt gugolok, aki hüppög, és a könnyei folynak. Szeretek itt dolgozni, szeretem a munkám. Imádom a gyerekeket, olyan aranyosak, és tisztalelkűek. Egészen kiskorom óta óvodában szerettem volna dolgozni, ilyen kicsi gyerekekkel foglalkozni. Kedvesen mosolygok Líviára, a vörös hajú, zöld szemű kislányra, akinek a szemében nagy könnycseppek születtek újjá. Fölemelem a kezem, és letörlöm a könnyeit, megfogom a kezét, és magamhoz ölelem. A hátát simogatom egyenletesen, a kis karjai pedig belém kapaszkodnak. Olyan erősen szorít, mint amennyi kitelik belőle, kezd megnyugodni, de nem akar elengedni. Sóhajtok egyet, és finoman eltolom magamtól a kislányt.
- Anya nemsokára jön érted Lívia! Nem hagyott itt örökre! – Mosolygok a tőlem telhető legkedvesebben. Olyan aranyosak ezek a kisgyerekek, olyan naivak. Lassan én is szeretnék már gyereket, ha lehet kettőt legalább, de erre elég kicsi kilátásom van, - pedig harminc évesen egyre közeledve a harmincöt felé, ami a kritikus pont, ami után nem szívesen vállalnék gyereket. - Csabi nagyon rendes, és tényleg nagyon szeret, többször fölvetette az ötletet, hogy mi lenne, ha próbálkoznánk, de én mindig elutasítom. Annyira sajnálom Csabit, mert megérdemelne egy rendes lányt, aki viszontszereti. Nekem ez nem megy. Nem tudom szerelemmel szeretni Csabit, most is azért vagyok vele, mert olyan jó volt velem, mindig segített, ha kértem, ott volt mellettem, mikor Zsigmond és én.. Sokszor jut eszembe, általában este. Amikor nincs olyan ami el tudná terelni a gondolataimat, rá gondolok. Magunkra. Arra, hogy mennyire szerettem, mennyire jó volt vele, és hogy milyen rossz volt csalódni, elhagyni, de a lépést meg kellett tennem. Muszáj volt, mert féltem, hogy az életünk olyannyira tönkre megy majd, hogy képtelenek leszünk irányítani. Menekültem, mert féltem, és belefutottam Csabi biztos és erős karjaiba. Ő meg olyan szorosan ölelt, hogy képtelen voltam ellenállni nekem.
- Gyere kicsim, megkeressük a lányokat! - Fogom meg újra a kezét, és a homokozó felé indulok. Mostanában a csoportom – kettes csoport, mi vagyunk a katicabogarak – lány fele a homokozóban szeret játszani, amitől természetesen tiszta koszosak lesznek, még a hajukban is az van! Miközben arrafelé sétálunk hozzánk csapódnak páran, két kisfiú és egy kislány. Botond rögtön a kezem után nyúl, én pedig engedem, a másikfiú Ákos pedig hátrafelé sétál, a lányt nem ismerem. Botond és Ákos nem hozzám tartoznak, középső csoportosak, de én sok mindenkit ismerek az oviból. Szoktam játszani a gyerekekkel az udvaron, csoportosan, és mindig sokan jönnek. A két rosszcsontot innen ismerem, de annyira aranyosak, imádom őket!
- Képzeld Bia néni, megszületett a kistestvérem! – Kiált fel Botond, én pedig őszintén elmosolyodom.
- Örülök neki! Hogy hívják? - Mindig azt mondják nekem, hogy a kedvességem egyszer sírba visz. Túl kedves vagyok, és hiszek az emberek jóságában. A többi óvónő velem ellentétben, nem szereti az udvari idejét is a gyerekekkel tölteni, inkább leül és beszélget a többiekkel, én pedig százszorta szívesebben játszadozom a kicsikkel.
- Zsófia! – Ugrándozik mellettem boldogan, mintha a világ legjobb dolga lenne az, hogy a kezem foghatja és ugrálhat.
- Bia néni, neked van gyereked? – Lívia hangja halk, de mégis mind meghaljuk. Mind felém fordítják fejüket és lassítanak a lépteiken, szinte megállásra késztetnek, mintha éreznék, hogy mennyire közeledünk a cél felé. A homokozó pár lépésre volt csak tőlünk. Gyerekekkel volt tele. A jobb sarokban öt hároméves lány nevetgélt, és játszadozott, roppant aranyosak voltak.
- Sajnos nincsen - sóhajtok fel -, de itt vagytok nekem ti! – Mind elmosolyodunk, aztán a következő kérdés, ami szintén Líviától származik meglep.
- És szerelmed van? – Őszinte, és mire kimondja a kérdést odaérünk a homokozóhoz. A fiúk elborzadnak, fújjognak, és inkább otthagynak minket. Egy pillanatra a padra telepszem le, a két velem maradt kislány mellém ül. A szemük kíváncsiságtól csillog, ahogy várják, hogy mondjak valamit. Olyan érdekfeszítő ez számukra, akik a szerelmet csak mesékből ismerik, nem értik igazán.
- Ez bonyolult.. - egy szomorú sóhaj hagyja el a számat. - Az én hercegem nem szőke, és nincs fehérlova. A haja barna, és elveszett a királyságban, nem tudom hol van, nem hallottam nagyon régen felőle.. - Próbálom úgy mondani, hogy megértsék, hogy fel tudják fogni a dolog lényegét, hogy ne nézzenek bután. Ahogy rájuk pillantok a szomorúságot látom felcsillanni a szemükben, de én erre csak elmosolyodom. Kisimítom a kislány szeméből a haját, és felállok.
- Menjetek játszani lányok! - Intek a homokozó felé, és ott is hagyom őket. Nem nézek vissza, nem akarom, hogy utánam jöjjenek, nem akarom, hogy kedvem legyen tovább ott maradni. A tuják mellett sétálok, halvány mosollyal az arcomon nézem a játszadozó apróságokat, mikor a nevemet hallom. Mély, felnőtt hang, de nem női. Férfi szólít meg. Gyorsan fordulok, és a szám tátva marad, amint megpillantom Csabit az óvoda udvarán, egy nagy fa alatt. Nagyokat pislogok először rá, aztán körbe, hogy nem –e látja senki? Senki nem figyel erre, nem tűnik föl nekik semmi sem. Kifújom a levegőt, amit nem is tudtam, hogy eddig bent tartottam. Remegő lábakkal lépek közelebb, próbálok elbújni egy tuja mögött, majd még egyet lépek, és ijedten nézek az élettársamra.
- Csabi… te..te.. nem lehetsz itt! Ide nem lehet csak úgy bejönni! - Pirítok rá halkan. Még mindig nem hiszem el, hogy bejött. Pedig itt áll előttem. Szőke haja a szemébe lóg, eltakarja kéken csillogó íriszeit, az ajkán bűnbánó mosoly látszik, a keze a háta mögé rakva.
- Tudom, de.. szerettem volna találkozni veled.. annyira hiányoztál! – Nem lép közelebb, csak beránt maga mellé a fához. A testem izgalom rázza meg, a tudat, hogy tilosban járok egyszerre borzaszt el és mosolyogtat meg. Csabi ajka finoman az enyémet érinti, én pedig egy pillanatig viszonzom, majd mikor eszembe jut, hogy a munkahelyemen vagyok, gyorsan elhúzódom.
- Menned kell! - Tuszkolom idegesen, a kerítés felé, ő pedig nem ellenkezik. Tudja, hogy rosszban jár, én pedig ebből nagyon rosszul jöhetek ki.
- De kérdezni akartam valamit.. – Megadja magát, kiugrik, én pedig elégedetten sóhajtok föl.
- Ráér.. Most mennem kell, de Csabi.. szeretlek! - Már meg is fordulok. Sietősen lépkedek, hallom, hogy utánam kiállt. A kérdés, ami utánam szállt, arra késztetett, hogy megtorpanjak, visszanézzek, de nem tettem. Erőltetnem kellett magam, hogy tovább lépkedjek. Nagyot nyeltem, a szívem pedig majd kiugrott, és nem azért, mert bezsongtam a kérdés hallatán : „Csak azt szerettem volna, hogy hozzám jössz feleségül?” , hanem mert nem akartam megbántani. Mint mondtam, nekem nincs szőke hercegem, Csabit egyszerűen nem tudnám elképzelni a férjemnek. Valószínűleg otthon újra megkérdezi majd, én pedig annyit válaszolok, hogy nem állok rá készen. Mivel ő jó, ezért megérti majd, nem fog haragudni, de valójában mit gondolok? Azt, hogy bárcsak meg tudnám neki mondani az igazi érzéseim..

Hozzászólások száma : 3 Join date : 2012. Dec. 25.

Nagyon szimpatikus karaktert alkottál, a párbeszédekre is ügyeltél, plusz piros pont.
Szakadjon óvónéni foglalni és játszani.