Dobos Eszter

Dobos Eszter Dorottya

the point of no return

Apró-cseprö dolgok

SZÜLETÉSI HELY/ IDŐ: 2002. november 6. Debrecen, Magyarország
KOR: tizennyolc
BECENÉV Eszti / Eszter
SZERET: London • Párizs • kínai konyha • plüssállatok • színház • hastánc • jégkorcsolyázni • repülőgépek • csokoládé • macaron • karácsony • „Tanár úr”
NEM SZERET: reál tárgyak • Bacardi • a szüleim • kosárlabda • erős paprika • apám kollégái
BESZÉLT NYELVEK: francia • angol • magyar
KEDVENC TANTÁRGY: irodalom • francia • testnevelés
MINDIG NÁLAM VAN: bérlet • cseresznyés ajakfény • hajgumi • mentolos rágó • telefon
TITOK: a helyedben inkább kérdezném Fekete tanár urat
FÉLELEM: félek, hogy hivatalosan is érdektelenné válok…
CSOPORT: 12.b
KEDVENC ÉTEL: tejszínhabos déligyümölcs saláta
SZERELEM: Fekete Zsigmond – hozzátenném, nem túl nehéz engem szerelembe ejteni…
ANYA: Apród Kriszta (gyermekjogvédő)
APA: Dr. Dobos Csaba (szülészorvos, osztályvezető)
TESÓK: Egy bátyám van, Dobos Csanád, jelenleg huszonkét éves műszaki egyetemi hallgató.
ÖT SZÓ RÓLAM: ravasz • állhatatos • igéző • játékos • tapintatos – ha a szükség úgy kívánja
PLAY BY: Mila Kunis
HÁZIÁLLAT: -
VALAKI AKI NAGYON FONTOS: a padtársam, Szabó Ádám egy „masszázsangyal” : )
PÉLDAKÉP: nem tartok igényt rá…
KEDVENC ZENÉK, EGYÜTTESEK, ÉNEKESEK: Rihanna • Edith Piaf • One Republic • Boyce Avenue
KLUBOK: We love goffri • We luv Máday • Sosem fogok naplót vezetni! • Paris – je ne t’aime plus
KEDVENC SZÍNÉSZ/SZÍNÉSZNŐ: Gerard Butler
ISKOLA: Szent Johanna Alapítványi Gimnázium
ÉVFOLYAM: tizenkettedik
OSZTÁLY: bé
MÉG VALAMI NAGYON FONTOS? Te mit gondolsz?

A föprodukció!

Végigsimítok az arcán. Nem akarom elengedni. Nem akarom, mert az ajtón túl ismét egy leszek a sok közül. Számára is.
Ezért elodázom az elválás pillanatát, amíg tudom. A gyomrom összerándul, halkan sóhajtva simulok hozzá, ujjaim a hajába siklanak. Ezt adhatom neked! Ez mind a Tiéd. Csak ki kell nyúlnod utána, csak meg kell érintened… csak ennyi kell! Igazán nem kérek sokat, igaz? Csak érints meg, hadd ragadjon el! Ne kelljen gondolnom semmi másra. Csak azt a hosszan, mélyről feltörő, kéjes hangot vágyom az ajkaid közül, csak arra szomjazom, minden sejtem elég a puszta gondolatra. Úgy teszel, mintha hidegen hagyna, pedig sasszemmel, élesen látom innen is vágyaid kézzelfogható nyomát. Méterek választanak el, oly tűrhetetlenül közel vagy, s mégis érinthetetlenül távol. Miért táncolsz el előlem folyton? Miért nem hagyod, hogy beteljesüljön újra és újra? Mire vársz?
Halkan, elégedetlenül, és roppant kielégületlenül nyögök fel. A szoknyámat lesimítva kászálódom le az irodádban álló asztalról, nem nézek a szemedbe, a blúzom gombjaival bajlódom. Nem kívánsz? Dajkamese, látom az íriszeiden a gyér lámpafényben megcsillanó gyönyört, ami ott lopakodik az ereidben, betöltve minden artériádat. Uralni akar Téged, általad pedig engem is. Akkor hát mi az, ami mégsem enged ide hozzám? Mi az az erő, ami elzár tőlem, ami kitölti a szívedet, a tüdődet, ami leszorít méterekkel arrébb? Miért nem ismerhetem meg ezt a mágneses vonzást, miért nem segíthetek kiirtani neked?
Egy pillantást vetek csupán rád, a vonásaim szokatlanul kemények. Nem sűrűn állítanak le, és utasítanak vissza.
– Szóval úgy gondolod, szépen lassan leépítesz? – kérdem élesen, a legapróbb energiát sem fektetve a hangom lehalkítására. Mi történne, ha lebuknánk? Nekem maximum annyit mondanának, ejnye-bejnye. A szüleim nem lepődnének meg. Nem érdekelné őket. Rád foghatnám, mondván, Te akartad az egészet. És ez így is volt! A francba, Te is akartál engem! Úgy vetetted rám magad, mint holmi kiéhezett vadállat, a leheleted még most is perzseli a bőröm, valahányszor arra a mindent eldöntő, első alkalomra gondolok.
Mit kapnál, ha Téged elkapnának? Valószínűleg repülnél az állásodból. Bíróság elé is citálhatnálak erőszaktevésért. Börtönben végeznéd.
De pontosan tudod… tudod, hogy úgysem tenném ezt veled.
– Ne hülyéskedj – vonod össze a szemöldököd, az arcodon ülő kifejezésre az én homlokom dühös ráncokba szalad.
– A változatosság kedvéért egyszer komolyan is vehetnél! – vágom rá, miközben lassú mozdulattal begombolom az utolsó két gombot a blúz nyakánál. – Gondolkoztál azon, amit a múltkor mondtam?
Semmivel sem tennél olyan boldoggá, mintha felvállalnád. Mintha valóban elismernéd, hogy a Tiéd vagyok, és Te az enyém. Ez miért nem adatik meg? Miért ellenkezel? Miért próbálsz leszerelni nevetséges, irreális kifogásokkal? Miért nem érted meg, mit jelentesz számomra?
– Eszter, a válaszom egyértelműen nem – nézel rám komolyan, hajthatatlan vagy. A vágy lassan lohad a testedben, látom az arcodon. Miért nem látod be, hogy én pontosan tudom, mire van szükséged? Miért nem látod, milyen boldog vagyok veled?
– Miért vagy ilyen csökönyös?
Unalomig ismert szavak, unalomig ismert végkimenetelek. Sosem engedsz. Nekem sem szokásom.
– Ez nem egy olyan dolog, amit az ember egyszerűen csak úgy felvállal! Az csak a mesékben létezik.
Kioktatsz, mintha gyerek lennék. Pedig már néhányszor bebizonyítottam, olyanra vagyok képes, amire egy gyerek gondolni sem mer…
– A mesékben a tanár nem sűrűn csábítja el egy kis iskola utáni szexre a diákját, hogy aztán úgy tegyen, mintha mi sem történt volna. Ez elég gusztustalan.
– Te inkább ne mondj semmit, ebben ketten vagyunk – jegyzed meg, én pedig az ajkamba harapok. Miért alázol így halálra? Soha, senkinek nem engedném ezt.
De Te más vagy. Pedig nem érdemled meg, hogy az légy.
Mégsem tehetek semmit ellened…