A most következő sorokat Alec-ként írtam ezen az oldalon.Pár nappal korábbanAz ágyamba belesüppedve üresen nézek előre. Fejem zúg az ürességtől, fülemben pedig minduntalan az általam megölt emberek sikolyai visszhangzanak.
„Jól vagyok… Igen! JÓL VAGYOK!”Gyomrom háborog, miként ezen gondolatok pókhálóként átszövik elmémet. Pontosabban mit is próbálok bemagyarázni magamnak? Hogy minden rendben lesz? Hogy e vámpírlét tán nem kecsegtet oly sanyarú sorssal, miként én azt elképzeltem? Fura, de, nos, valahogy undorodom már ettől az egésztől.
A vérszívókat, ha úgy tetszik, akár állatokként is lefesthetném; illetve talán mégsem. Ezen szőrrel, s tollal borított élőlények nem próbálnak meg felülkerekedni semmin. Adott számukra egy bizonyos fajta feladatkör, melyet kisebb-nagyobb ízben ugyan, de teljesítenek. Mi, földi lelkek szipolyozói felsőbb rendibb lényként viselkedve megpróbáljuk kijátszani az élet nyújtotta törvényeket.
Parányi ablakaim üvegén beszökött a fény. Közelebb húzódtam felé. A palástom egyik ujját a csuklómig feltűrtem, s élveztem, miként az izzó napsugaraik nyelvei nyaldossák hideg márványbőrömet.
Túl sok ideje voltam bezárva ebbe a vámpírokkal zsúfolt börtönben. Igaz, az utóbbi években már tettünk egy „kisebb” kiruccanást a Washington állambéli Forks-ba, de talán ennek köszönhetem azt, hogy még több kaland után vágyódom. Már néhányszáz esztendeje itt élek a földön, viszont még nem jártam Ázsiában. Nem tudom, mi módon élnek a vámpírok az örökké napos Afrikában, s hogy hogy telnek a napjaik az ausztrál sorstársaimnak. Jól ismervén magamat, e hirtelen támadt szeszélyek nem fognak egykönnyen csillapodni. S, ha az élmények nem jönnek el hozzám, hát majd eléjük megyek, barátokkal vagy azok nélkül.
Kisvártatva kopogtak az ajtómon.
- Bejöhetek? – hallatszódott odakintről.
- Igen! – suttogtam, hisz jól tudtam, akármelyik vámpír lészen az, biztos meghallja.
Amilyen megfontoltsággal ejtettem ki a szavakat, annál gyorsabban s vadabbul tört rám az én drága nővérem. Még mindig az ágyamon feküdtem. Valahogy nem volt kedvem a társaságában tisztelettudó vérszívóként viselkedni, hisz ő csak Jane.
Rendkívül feldobottnak tűnt, ami meg is lepett. Legutoljára akkor viselkedett ily módon, mikor a vacsorájával szórakozott.
Száz wattos mosoly terült el orcáján, majd szólásra nyitotta ajkát.
- Alec. Alec, Aaaalec! Nem fogod elhinni! Az imént futottam össze Aroval, aki arra kért meg bennünket, hogy menjünk el Forks-ba. Érted? Fóóórkszba! Hát nem állati?!Kidülledt szemekkel bámultam a testvéremre… illetve már abban sem vagyok egészen biztos, hogy ő az én Janie-m.
- Biztos jól vagy? – Feljebb terpeszkedtem az ágyamon, majd törökülésbe ültem; kezeimet pedig hetykén a lábaimra helyeztem. Jane bal karját a csípőjére tette, és egy
„oh, ugyan; vegyél már egyszer komolyan” nézéssel tiszttelt meg.
Elmosolyodtam.
„Ám legyen. Úgyis ki szerettem volna már mozdulni ebből a koszfészekből” – gondoltam magamban.
Beleegyezésül boldogan rábólintottam a dologra, a nővérem pedig amilyen gyorsan bejött, úgy is ment ki.
NapjainkbanMegérkeztünk a mindig kellemesen hűvös Forks-ba. Az eső esett. Az eget teljesen belepték a szürke viharfellegek; az utcák pedig kihaltak. Mintha nem élnének itt emberek…
Fekete bőrdzsekit viseltem, alatta, hogy ne legyek túlságosan feltűnő, egy hasonló színű pulóver volt, valamivel világosabb farmernadrággal és bakanccsal párosítva. Kedvelem ezt a fajta öltözködési stílust. Valószínűleg ez amiatt van, hogy nem öltözhetünk saját ízlésünknek megfelelően a kastélyunkban. Ez is Aróék hülyesége… fogalmam sincs, miért kell ilyen görcsösen ragaszkodniuk régi szabályaikhoz.
Egyébként csak most a repülőn tudtam meg ittlétünk valódi okát. Jane erről valamiért elfelejtett tájékoztatni. Szóval, az a lényege ennek az egésznek, hogy figyelemmel kell kísérnünk Nessiet, a Cullen család egyetlen és valószínűleg utolsó félvértagját. Vezetőink ugyanis attól tartanak, ő is oly olyan elvetemült lesz, mint amilyen a Sasha által kreált vámpír kölykök voltak egykoron.
Pulóverem kapucniját felhúztam a fejemre, majd gyors léptekkel elszáguldottunk a vegetáriánus vérszívók erdőbéli otthonához. Igazából én egyáltalán nem úgy képzelem el ezt az egész küldetést, hogy bekopogtatunk az ajtón, majd a házigazdák barátságosan beinvitálnak bennünket, s egy bögre gőzölgő őzvér-tea mellett trécselni fogunk. Ugyan már! Mi a Volturi gárdájának tagjai vagyunk, s bármily meglepő, nekünk is megvan a saját, jól bevált stílusunk. Majd kivárunk, amikor pedig eljött a mi időnk, lépünk.
Ötpercnyi futás után megérkeztünk a házhoz, mely előtt temérdeknyi autó sorakozott. A falakról színes ballonok, valamint világító égők lógtak.
- Aszta! Ilyen fogadtatásban sem volt még részem. Máris megkedveltem ezt a helyet. – viccelődtem. –
Szóval, akkor hol is kezdünk? – tettem fel a kérdést Jane-nek.
Kezdőlap 
Hétf. Dec. 02, 2013 8:57 am by Gabrielle Bright
