Abai Damasa - csak ha nem gond

Abai Damasa

Mindenki tudja, hogy nekem van igazam!

Apró-cseprö dolgok

SZÜLETÉSI HELY/ IDŐ: 2004 áprl. 25, Tokió (Japán)
KOR: 16
BECENÉV: Nincs
SZERET: Normális emberi életet élni, és normális emberekkel találkozni.
NEM SZERET: Nem normális emberi életet élni, és nem normális emberekkel találkozni.
BESZÉLT NYELVEK: Magyar; japán; angol; francia
KEDVENC TANTÁRGY: Nincs
MINDIG NÁLAM VAN: Mobil és egy fülhallgató
TITOK: Kisgyermekkoromban loptam egy golyóstollat, azóta megvan.
FÉLELEM: Az egyik osztálytársam, mint szomszéd
CSOPORT: 10.b
KEDVENC ÉTEL: Rámen
SZERELEM: Megpusztulnék, ha egy hülye liba lógna a nyakamon.
ANYA: Takahashi Kasumi
APA: Abai Dominik Levente
TESÓK: Szerencsére nincsenek
ÖT SZÓ RÓLAM: Egyedüllét; normálisság; zeneszeretet; hazavágyás; szerelemutálat
PLAY BY: Yamada Ryosuke
HÁZIÁLLAT: Egyszer volt egy macskám, de az már régen volt...
VALAKI AKI NAGYON FONTOS: Nincs
PÉLDAKÉP: Nincs
KEDVENC ZENÉK, EGYÜTTESEK, ÉNEKESEK: Nem kötöm az orrodra!
KLUBOK: Akik megvannak a hülyék nélkül; Akkor fogom ünnepelni a haloweent, mikor az amerikaiak a busójárást; Tiltakozunk a Valentin nap ellen!
KEDVENC SZÍNÉSZ/SZÍNÉSZNŐ: Még jó, hogy nincs!
ISKOLA: Szent Johanna Francia Tagozatos Alapítványi Gimnázium
ÉVFOLYAM: 10
OSZTÁLY: b
MÉG VALAMI NAGYON FONTOS? Semmi

A föprodukció!

Kelletlenül ülök fel az ágyban, a függönyök még be vannak húzva, ezért csak minimális fény szűrődik be a szobámba. Muszáj lesz felállni, és kihúzni, de a fenének sincsen kedve ehhez. Visszaaludni azonban már bizonyosan nem tudok, szóval valamit kezdeni kéne magammal. Esetleg zenét hallgatni vagy netezni. Mindenesetre azt apám várhatja, hogy kimenjek vele Budapest utcáira. Vessen magára! Kellett neki elrángatnia Japánból egészen ide, ebbe a porfészekbe. És anya persze nem tett semmit, hogy felőle menjek csak el nyugodtan meg minden. Komolyan mondom, ilyen szüleim csakis nekem lehetnek. Nehogy már normális élete legyen a gyereknek! Az túl nagy kérés lenne...
Végül csak kikászálódok az ágyból, és beengedem a fényt a hálóba. De rögtön el is fordulok az ablaktól, hiszen eszem ágában sincs "csodálni" ezt a szörnyű várost. Mocsok, kosz, kátyú mindenütt. Hihetetlen, hogy ide turisták jönnek, hogy megnézzék. Bizonyára mind idióták! Gondolataim közepette elsétálok az íróasztalom mellett, azon van egy francia nyelvű könyv. Ezen a nyáron kénytelen vagyok megerősíteni ezt a nyelvet, ugyanis apám feltett szándéka, hogy átírathasson egy francia tagozatos gimnáziumba. Még a felvételi sem magyarul fog folyni, és én meg nem látok rá egy csöppnyi esélyt sem, hogy felvegyenek. Sőt! Jobb is lenne, ha nem vennének fel, akkor talán visszamehetnék Japánba, és nem kéne ebben a hülye országban a sok nem normális ember között élnem. Apám persze máshogy vélekedik, szerinte az, hogy itt vagyok, az én javamat szolgálja. Közben megcsörren a telefonom, sms-em érkezett. Én meg pár nyomkodás után olvasni kezdem. De nem igazán leszek elragadtatva tőle, hiszen apámtól jött, hogy menjek már le reggelizni. Milyen csodás egy rokon, még arra sem képes, hogy személyesen jöjjön ide, és szóljon. Mondjuk azzal sem érne el semmit sem, úgyis, majd ha elmegy dolgozni, lefáradok és eszek egyedül.
Apám többet nem próbálkozik, szóval elunatkozok magamban egy félórát, és miután meghallom, hogy elgördült az autójával, lemegyek. Gyorsan eszek, nem tökölök sokat, hisz nem is kell. Aztán ledőlök a kanapéra, és bekapcsolom a televíziót. Szokás szerint semmi értelmes nincs benne, amin természetesen nem csodálkozom. Teleshop, szappanoperák, idegesítő jósműsorok, unalmas klinikás sorozatok, néhány vinnyogó mesecsatorna vagy esetleg egy híradó. Az embernek nem fér a fejébe, hogy ezek, hogyan kötnek le százezreket. Mondjuk ilyen szempontból Japán sem volt jobb, ott is ugyanolyan értéktelen műsorok voltak. Többségében. Hiszen ott azért voltak animék, amik ebben a semmilyen államban is vannak kis mértékben, de ezek a magyar szinkronok egyszerűen pocsékak. Mást rájuk nem lehet mondani, ritka az olyan eset, hogy egy karakternek eltalálják a hangját. Miközben rezzenéstelen arccal kapcsolgatok a csatornák között, meghallom, hogy csengetnek. Feltápászkodom, és olyan "ugyan mi a frászt keresel itt" arccal nyitok ajtót apámnak.
- Kirúgtak - szólal meg csendesen, s hallom a hangjában, hogy mindjárt elsírja magát.
- Ez is csak ebben az undorító országban fordulhat elő velünk - mondom neki, és elállok az ajtóból, hogy elcammoghasson a kanapéig.
Mindig is tudtam, hogy ez az ősöm nem egy erős akaratú személy, szóval cseppet sem lepődöm meg, mikor egy órán át hallgathatom, hogy zokog a nagyszobában. Én a konyhában gubbasztok, és eszmecserét folytatok lenyűgöző személyemmel. Különösebben nem kedvelem apámat, főleg mióta elrángatott a megszokott környezetemből, ettől eltekintve azért talán valamivel fel kéne vidítanom. Esetleg az megtenné, hogy bekerülök ebbe a Szent Johannába, szóval mostantól egy kicsit jobban gyakorlom ezt a franciát. De tényleg csak egy kicsivel jobban.